Tisztuló florik

Nos, eljött az a pillanat, amikor már megint muszáj volt nekiindulni és utat vágni a dzsungelekben, mert már egymást kezdték szadizni a növények a florikban… illetve, ez már 2 hónapja volt, csak eddig nem jutott időm írni is róla.

Szóval, gondoltam egyet, Fanni is átjött és nekiláttunk az idényszerű átültetéseknek, a takarításnak és a szükségszerű metszéseknek… tisztára, mintha a szőlősben lennénk.

Ami rossz ebben…

…hogy egy idő után rá kell jönnie a tartónak, hogy nem lehet a végtelenségig tartani ezeket a növényeket. Hogy miért? Mert rendszeresen elfelejtik megemlíteni mindenhol, hogy az eladásra kínált növények amúgy kúszó fajok, 8-22m-re is megnőnek, vagy, mint a vanília esetében, tartásuk olyan bonyolult is lehet, hogy ¾ év haldoklás után huss, vége a dalnak.

Úgyhogy változásokat eszközölök a florárium projectekben, mert az állapot nem tartható tovább! De erről majd később fogok egy külön bejegyzést írni.

Ami jó ebben…

…a szakirodalomból nem következő, félrevezető, sokszor megcáfolható dolgok kiderülése!

Mint például, hogy milyen növényt hova sorolunk be. Amikor ugyanis az újgenerációs „felfedezők” (SMCP például) körbeslattyogják a világot és naponta 50 újabb fajt publikálnak -az amúgy kizárólagos tulajdonú kiadójukon keresztül-, természetesen mindenféle pontos dokumentáció, ellenőrzés és dns vizsgálat nélkül, és munkájuknak hála kb 100-ról felnyomják a fajlistát 300-ra, majd evvel párhuzamosan a rendszertani, életmódból adódó vagy morfológiai osztályozást is átalakítják ROSSZRA, akkor ezzel igencsak sok áttételes probléma kódolódik bele a rendszerbe.

Az alábbi 2 képen látható egy régi-régi növényem, amit még az elsők között dugványból neveltem. Az anyanövény a Füvészkertben van, egy N. gracilis, amiről a „hiedelem” azt mondja, hogy jellemzően nyurga és buja fajta, a napos területeket szereti, gyakorta tisztásokon él… de amúgymeg mindenhol máshol is, éspersze árnyékkedvelő. Azaz, ott vagyunk ahol a part szakad. Van egy használhatatlan leírás az élőhelyéről, ami azt mondja, hogy él tisztáson, másodlagos vegetációként, dipterocarp erdőkben és mocsarakban is. Az én meglátásom szerint ennek így semmi értelme nincs. Mert egyszerűbb lenne leírni az életmódját úgy, hogy ez a fajta is képes rugalmasan variálni a levelének formáját, azaz, ha pl mocsárban és árnyékban él (illetve árnyékba kerül, mert mondjuk a környező vegetáció megnő), akkor teljesen eljelentékteleníti levelein a lemez részt és csak kancsókat hoz, amit általában az Ampullaria-knál szokás megemlíteni.

A képen látható példány is ilyen. Pangó vízben ült a cserepe, egy Viking letakarta, mire ő úgy döntött, hogy alul csak ilyen kis hajtáson ülő kancsókat hoz és a nodusokból egyenesen gyökereket lógat a levegőbe, hogy ne tudjon megfulladni. És lássunk csodát, máris a biodiverzitás kicsi táptalaját hozza létre, mert így keltető kosarak és búvóhelyek tucatjait teremti meg egy mocsárban. Máris más, mintha csak a pusztán rovartfogna. (***lásd ezt egy korábbi bejegyzésben is!***)

Node nem ragadok le itt.

…azok a megfigyelések és ráeszmélések

Mertugye a kürtvirágok ekkor még teleltek, és ilyenkor néhány kürt elhal, elszárad, és a benne felgyülemlő zsákmány maradványai már régóta izgatták az agyam. Úgyhogy elérkezettnek láttam az időt arra, hogy akkor leszámoljam, hogy kb mennyit és mit fognak össze a növények.

Nos, 3 db kürtöt bontottam fel, egy 26cmest és két 23cmest (mind Sarracenia leucophylla hibrid volt), és ezekből összesen 63 egyedet tudtam elkülöníteni. Ahogy a borzasztóan megalázó minőségű képeken is látszik, „termékcsoportokra” bontottam őket.

1 - a 2db vetési pattanóbogár
2 - a legyek, 27+6db légy (fémzöld döglegyek, kék dongólegyek és a csíkos közönséges húslegyek)

3 - 19+3 német darázs

4 - 2db éjszakai lepke, amiket nem tudtam behatározni

5 - 2db ékfoltos zengőlégy

6 - bábok

7 - bónusz hártyásszárnyú, amit nem tudtam behatározni

Ami érdekesség ebből adódik az az, hogy hozzávetőleg lekövethető az évszaki hatás a kürtökön is. Tehát nem specializálódtak -annyira- egy egy fajra a növények. Először darazsak és a pattanóbogarak jelennek meg a kürtök aljában, majd szépen a legyek idényeik szerint, majd lepkék is.

Ami még érdekes, hogy a nálunk honos német és francia darázs közül CSAK német darazsakat találtam. Sokat agyaltam azon, hogy mi lehet a különbség oka és talán az, hogy bár minden darázsfajta ragadozó és a lárváiknak is kell fehérje a bábozódáshoz, a francia darazsak zsákmányrovarokat és hasonlót esznek, míg a német darazsak sokkal nagyobb arányban fogyasztják a lárváik által kiválasztott nektárszerű anyagokat. Ez így magyarázat lenne arra, hogy a sarracéniák miért tudják magukhoz csalogatni pont őket (ez egybevágna azzal is, hogy a zengőlegyek is az áldozati listán voltak, mert azok meg a tetvek ürülékének mészharmatát nyalogatják általában).

Aztán, ami érdekességre még bukkantam, az a penész volt a kürtökön belül. Amikor ugyanis felvágtam a kürtöt, az elhalt rovartetemeken és a kürt falán mindenhol 0,7mm > méretű penészfejek sorakoztak. Az nem derült ki, hogy mire is mentek, de tapasztalatom azt súgja, hogy a rovarok vázát és fehérjemaradványait kajálták éppen.

Ez csak kérdést vetett fel számomra, hiszen mostanában nagy a dilemma a kutatók között, hogy nincs e véletlen a rovarevőknek szimbionta gombájuk, mert eléggé logikus lenne. A kancsókák kancsói kész bacivilágokat és egysejtű leveseket rejtenek, amik lebonthatják a rovarokat megfelelő anyagokra a gazdanövények számára.

És ugye a kürtvirágok esetében azért is elgondolkodtató, mert tudományosan is bizonyított, hogy csak kis felületen át szívják fel a tápanyagokat és a honos helyeiken is viszonylag alacsony mértékben képesek a rovarfogással tápanyagot biztosítani maguknak. Ennek segítésére tökéletes lenne egy szimbionta penész például.

De, ami a legtutibb érdekesség volt, az a bábok jelenléte a kürtökben. Mint fentebb említettem, néhány besült, ki nem kelt bábot is találtam az áldozatok között, 2 sávban, egymás mellett hevertek, alattuk és fölöttük meg mindenféle egyéb zsákmány. És régre nyúló maceráló* hobbim kapcsán egyből leesett, hogy vagy hús vagy döglégyé lehettek. Node egy kürtben??? Aztán leesett, hogy miért van ez. 3 dolog teljesül egyszerre:

1., Nyáron néha lehet látni, hogy a hőségben egy-egy légy a hátán fekve pörög a földön és zúg. Ez azért van, mert tele van petékkel a rovar és általában tápanyag hiányában nem tojja le mindet, viszont azok már a kelés szélén vannak, az anyaállat hőgutát is kap és kb így kezd neki megdögleni. Ilyenkor a peték az állatban kelnek ki, és onnan kirágják magukat, és megpróbálnak életben maradni.

2., Nagyon sok rovarfajnál a bábozódáshoz fehérjére van szüksége a lárvának, és ez a legyeknél is így van. Persze, a döglegyeknél nem is kérdés, de pl ők is képesek kakán eléldegélni. Viszont ez az állítás fordítva is igaz (na, nem úgy, hogy a kaka is képes legyeken éldegélni), ugyanis a fehérje kiválthatja a bábozódási folyamat elindítását.

és 3., A bábozódás helye is számít! Sok faj fölben bábozódik, sokuk felszínen és sok felszín fölött (pl a lepkék jórésze fűszálakon, gallyakon). Ennek szerepe az éghajlati és időzítési okokban van. A hús és döglegyek nem vészelnek át fagyot, mivel nem telelnek és mikor már kellemes hőmérsékletű dögöt találnak, akkor már biztosan éltek és megdöglöttek állatok, azaz minimum tavasz van. Mivel gyors az életciklusuk, azért elég, ha nyüvük elmászkál egy pár centit a dögtől és ott a felszínen bábozódik. Viszont sokszor a dög elkezd süllyedni, így a legyek -féltve hártyás szárnyukat- nem kockáztatnak, tudatosan a felszínre igyekeznek.

Nos, a kürtben is ez a 3 dolog történt. Hősnőnk beszállt, mert érezte a frissen döglött rovarokat, majd bent ragadt. Aztán kimerült és elpusztult. Benne kikeltek petéi, akik kb eleinte 20-50-en lehettek, majd szépen 5-6-ra redukálódtak és egymáson meg a többi zsákmányállaton éldegéltek. A rovarfehérje miatt viszont korán bebábozódásba kezdtek, felmásztak a zsákmányok tetejére és bebábozódtak. Mivel túl korán, így nem keltek ki, besültek, és idővel a növény újabb és újabb rovaráldozatai fölöttük haltak meg.

Humoros, nem?

* macerálás – dögök csontjainak ízeltlábúkkal történő megtisztítása, preparálási eljárás

Zárásul pár kép még!

a Doritis pulcherrima-m virágzás alatt (még mindig, 2,5 hónapja)

Fanni transzba esve párásít

a meleg flori üresen...

...és bepakolva

a Prosthechea trulla-m

BTT táborosoknak kis infó összegzés a harmatfüvek és a vénusz légycsapók tartásáról

Víz és pára

Az egyik legfontosabb, hogy csapvízzel soha ne locsoljuk őket! A rovarevő növények mindegyikére igaz, hogy csak a lágy vizet képesek fogyasztani, a többitől elpusztulhatnak. Evolúciójuk során mindig olyan helyeken alakultak ki, ahol kevés volt a tápanyag a termőközegükben, így ők a rovarok elfogásából és bontásából nyerték a tápanyagaikat. A ma élő fajták már igencsak a rovarokra szoktak, így ma már mérgező számukra a sok tápanyag a talajban, vagy a vízben.

Azaz, locsolásra esővizet, vagy vasalókba való ioncserélt vizet használj!

Mivel legtöbbjük mocsaras vidéken él, így mindig kell is, hogy a tálkájukban álljon a víz. A jó az, ha a cserepük alsó 1/4-e 1/5-e áll a vízben, így mindig fel tud szívni annyi vizet a földjük, amennyit szeretnek. Télen, teleléskor persze inkább csak 1/6-nyi vizet engedjünk nekik, mert ilyenkor pihennek, nem termelnek emésztőenzimet sem és könnyen meg tudnak rothadni a pangó vízben.

Amúgy mind a két növény kedveli a közepesen magas párát (kb 70% körül), a mocsári lét miatt. A harmatfűnél ráadásul ez azért is fontos, mert száraz levegőben vagy huzatban gyorsan elpárolognak a cseppjei és így nem tud ragadozni.

Talaj

A tápanyagszegény földjük miatt csak rosszminőségű, savas ültetőközegben érzik jól magukat, csak ezekben élnek szépen. A harmatfüvek és a vénuszok legtöbbje tőzegmocsarakban él, így a legalkalmasabb számukra a tőzegbe ültetés. Ám az ördög a részletekben rejlik! A vénuszok inkább a mocsarak parti részein terjedtek el, így ők a kicsit homokos (mészmentes kvarchomok), enyhén sóderes, porózus tőzeges talajban élnek. (1 rész nagyon apró szemű, 0,5-1mm-es szemméretű, mészmentes kvarchomokot, akváriumi homokot másik 1 rész szűrőn átszitált tőzeggel és 0,5 rész durvább, a szitában megmaradt tőzeggel kell keverni kb).

A harmatfű is ezt a közeget szereti, bár ott nem kell átszitálni a tőzeget, csak a nagyobb darabokat kerüljük.

Namost, ha át akarnád ültetni növényeidet, akkor nyugi, még nem kell, ráér a dolog, mert ezek még magoncok. Majd tavasszal, mikor már süt a nap és 12°C fölött van a hőmérséklet és nem nagyon fagy esténként. De, ha mégis szeretnéd átültetni őket, akkor vásárolj Novobalt tőzeget, ami szárított tőzegmohát jelent. Ez nagyon jól tartja a vizet, és kellően savas a kémhatása a növényeknek és a fenti receptek szerint keverd össze az új közegüket.

Fényigény

Szeretik a közepesen sok napfényt. Ilyenkor piros színűek lesznek, és a harmatfüvek szőrein megjelennek a cseppek is. Bár vigyázni kell, mert csak akkor tudják elviselni a fényt, ha mindig elég vizük is van. Azért persze a kánikula idején olyan erősségű a nap fénye, mely már őket is megégeti, ilyenkor tegyük olyan helyre a növényeket, ahol csak mondjuk reggel 8-tól délután 2-ig éri őket a nap.

Hőmérséklet

A harmatfűnek a fülledt meleg a kellemes, a vénusz légycsapónak pedig a normális, nálunk megszokott éghajlat.

Etetés

Ja, és az etetés! Nem kell etetni őket, de ha kapnak kaját, akkor annak örülnek.

BTT-sek, a ti példányaitok még csak kisebb muslincákat, kisebb hangyákat esznek, ezeket döglötten is megeszik, bár csak a frissen elpusztultakat/megölteket. A harmatfűnél csak rá kell helyezni a kaját a szőrökre és azok hamarosan elkezdenek megmozdulni az irányukba, és bebugyolálják a rovart.

A vénusznál viszont úgy kell csinálni az etetést, hogy óvatosan meg kell cirógatni a csapdák belsejét a muslincával. Erre reagál a növény és bezárja a csapdát.

És mégegy, a túletetéstől a növények elpusztulnak! Egyszerre csak a csapdák/levelek maximum 1/3-a ehet, több nem!

A csapdák működése

Ez a legérdekesebb része a történetüknek.

A harmatfű „szőrszálai” végén látható cseppek egy összetett anyagot képeznek. Ragacsosak, és tele vannak bontóenzimekkel, melyek a rovarok fehérjéinek molekuláit bontják apróbb részekre, amit aztán a növény vissza tud szívni és hasznosítani. Ráadásul a szőrök érzékelik, ha fehérje tartalmú anyag kerül rájuk. A vénuszokkal ellentétben a harmatfüvek ezért képesek az elpusztult, de friss rovarok bontására is. Ilyenkor azon szőrszál körüli szőrök, mely érzékeli a fehérjét, elkezdenek a középső szőr felé hajolni, tehát ráhajolni a rovarra, az élelemforrásra. Így ők is jelet kapnak, így az ő szomszédos szőreik is elmozdulnak a jel forrása felé, és így tovább, amíg a levél fel nem pöndörödik.

Ez a folyamat segíti a harmatfüvet abban, hogy az a lehető legtöbb szőrszálával tudjon „enni”.

A vénuszok teljesen más módszerekkel dolgoznak. A légycsapók leveleinek távolabbi fele a csapda (tehát nem a viráguk!). Ez áll 2 részből, a 2 tenyérből, melyeken 3-3 szőrszál van. Namost, ha a levél 2 szőrszáltól rövid időn belül kap jelet, ha valami megérinti ezeket a szálakat, akkor a tenyerek tövében lévő sejtek összezárják a csapdát, de nem teljesen. Ez a folyamat ugyanis megterheli a növényt és neki csak akkor éri meg, ha megfelelő méretű prédákat foghat. Ezért, ha valami oly kicsi, hogy ki tud slisszanni a félig zárt csapdákból, akkor arra nem kell energiát pazarolnia. Ellenkező esetben persze a csapda teljesen összezár, kiszorul belőle a levegő és a növény bontóenzimeket választ ki és falatozik a rovarból.

Ezután a csapda újra kinyílik, és a víz vagy a szél kiszedi belőle a tetemet.

A csapda pontosabban úgy működik -biofizikailag- hogy 2 sor sejt áll a tenyerek tövében. Amikor nyitva van, a fölső sor, a csapda belseje felőli sor duzzadt és tele van vízzel, így nyitva tartja a leveleket. Az alsó sor sejt ilyenkor kicsi, kevés vizet tárolnak. Ám amikor impulzust kapnak, a felső sor sejtből a víz „átpumpálódik” az alsó sor sejtbe és így a csapda összezárul.

Mivel a növényeknek nincsenek idegsejtjeik, így a növények nem ez úton tudatják sejtjeikkel, hogy mit kell tenni, hanem az érzékelő szőrök megdörzsölése keltette súrlódási energia az, ami elektromos impulzust kelt és kiváltja a folyamatot.

És pár videó róluk:
ELSŐ – katt ide
MÁSODIK – katt ide
HARMADIK – katt ide

A kancsókák ragadozása

Az előbbi bejegyzésben már szó volt a tápanyagokról, ám a mit?-nél sokkal érdekesebb a hogyan?!

Növényeink hihetetlenül sok technikát fejlesztettek már ki tápanyagaik utánpótlásához, ezzel méltó helyet biztosítva maguknak Borneón, a világ legváltozatosabb biomasszájában. A N. Rafflesiana és a N. Sumatrana levelei olyan feromonokat választanak ki, melyek a szárnyas rovarokat vonzzák. A világos kancsók visszaverik az UV-t, így az egy plusz csaliként működik a rovaroknál. A bontóenzimeket kiválasztó sejteknél a sötét szín a foto-oxidációtól védi a növényt, nehogy a napfény UV-je lebontsa a növény enzimjeit (Andreas Fleischman). A N. Madagascariensis narkotikumot is kever a csalétkébe…

De haladjunk inkább rendszerezettebben!

A kancsók morfológiai sajátosságai

A kancsókák evolúciójának egyik legfontosabb eleme a kancsók fejlődése és változása. Mindez azért, mert fiatal növényekről (evolúciós értelemben) beszélünk és még rengeteg úton tökéletesednek a növények, alkalmazkodnak körülményeikhez illetve fejlődnek a körülmények jobb kiaknázásáért.

Én két irányból közelíteném meg a kategorizálásukat, először a kancsók részei felől, majd ezt követően konkrét nepkók konkrét „vadászati taktikájáról” mondanék ezt, meg azt!

Egy kancsó általában áll egy „sapeszból”, egy perisztómából, egy „nyakrészből” és a kancsó aljából, ahol a varázslötty van.

A sapesz funkciója és a Bicalcalata

A leggyakrabban a kancsóban lévő emésztőnedveket védi az esőtől, de sokszor a csapdázásban is segédkezik. Például az N. Bicalcarata esetében 2 jellegzetes fog lóg le erről a sapkáról a közepe táján, és sokáig talány volt ezeknek a funkciója. Voltak legendák arról, hogy a dézsmáló majmok a fogak miatt nem tudják kilopkodni a rovarokat a kancsóból, hiszen, amikor ki akarják húzni a karjukat, akkor a fogak beleállnak kezükbe… aztán rájöttek, hogy a majmok nemes egyszerűséggel kiharapják a kancsó alját és kész… Szóval a talány változatlanul állt, amíg valaki meg nem nézte a csapdázás folyamatát. Ekkor ugyanis világossá vált, hogy a 2 fog egyfajta csapdaként szolgál a nagyobb bogaraknak, akik a perisztómán állva próbálnak a perisztóma alatt termelt cukorhoz jutni, és méretük miatt a fogaknak támaszkodnak. Ám a fogak kialakítása és csúszóssága miatt egyből beleesnek a kancsóba.

Persze, a nagyobb zsákmányok problémát is jelentenek a növénynek, mivel ha túl sok rovar kerül a kancsóba, akkor az túlkoncentrálttá tud válni és elkezd rohadni, bomlani. Erre egy sajátos társulás alakult ki a Bicalcaraták életében, méghozzá a Camponotus Schmitzi hangyákkal. Ezek a hangyák ugyanis a kancsókával élnek -csak ezzel a fajtával-, az elhalt kancsókban és a növény szárrészeiben alakítják ki lakásaikat, fogyasztják a csalicukrot, és karbantartják a kancsókat. Ők ugyanis tudnak a kancsó falán belül is mászkálni (a Bicalcarata-nál nincs viaszos zóna!), sőt még úszni is a löttyben, így, ha érzékelik a rohadást indikáló ammóniát, egyből mennek és kihalásszák a löttyből a túlfogást (Clark & Kitching 1995), de csak annyit, a többit meghagyják a növénynek. Így jut nekik is táplálék és a szállást adó növény is megmarad.

A perisztóma és a nyakrész

A perisztóma körül, de főleg belül-alul termelődik a csalicukor. Az, ami mindent lehetővé tesz. Ez az anyag ugyanis -azon túl, hogy csalétek-, a levegő páratartalmát is megköti, így egy síkos réteget hoz létre a kancsók szájánál. Ennek eredménye pedig egy aquaplaning jelenség, amitől a rovarok „felfekszenek” a kancsókán és belecsúsznak annak hasába.

A nyakrész legfontosabb tulajdonsága a viaszzsindely borítás. Ezen a részen belül folytatódik a perisztómánál induló borítás, egyfajta viaszlapkákból álló zsindelyezettség. Ezt úgy kell elképzelni, mintha cseréptető stílusban lennének elhelyezve a viaszlapkák, belülről haladva kifelé a perisztóma külső felületéig. Így belülről nem lehet rákapaszkodni a kancsó falára, ellenben a perisztóma külső részén -ahol átfordul a zsindelyborítás- a rovarok lábának végén lévő kampók fogásra lelnek. Ígyhát, egy rovar kívülről bele tud kapaszkodni a kancsóka szájába, de belülről kifelé nem!

De a rovaroknak van egy másik lábrészük is, amit tapadókorongnak szoktak hívni. Nos ez vagy egy nagyon apró és kampós szőrökkel borított tappancs, vagy egy wcpumpa végű, bordázott szívókorong szerűség. A kancsók nyakrésze termelt viaszpikkely réteg hivatott ezeket a szerveket kiiktatni. Teszi ezt úgy, hogy vagy eltömíti a korongokat a sok kis pikkely, vagy a cukor által megkötött víz itt is egyfajta aquaplaning hatást ér el, mint a perisztómánál.

A kancsó hasa és a varázslötty

Személy szerint én leginkább a lötty szerinti csoportosítást tartom értelmesnek, mert a morfológiai sajátosságok a lötty összetételéből adódnak leginkább (ami meg a kancsóka fajtájából persze), és szerintem ezen keresztül lehet legjobban összehasonlítani a nepiket.

Notehát 3 főbb alapeset van:

- a ragadós, nyálkás, viszkózus lötty

Ezek a klasszikus, mindenki által leggyakrabban ismert kancsókalöttyök. Például az Alata is ide tartozik, vagy a Hookeriana, Rebecca, Gracilis, Tobaica, stb. A legtöbb olyan kancsó, amely ha nagy is, akkoris inkább magas, mint öblös, és csak ritkán extrém kinézetűek.

Ezekre általában jellemző, hogy a beleesés-belefulladás koncepciót követik, tehát a kancsó alakja és a növény életmódja is ezt segítendő alakul. Gyakran kúszó, vagy megbokrosodott (J) nepkók ezek, melyek számtalan csapdával és kusza szárdzsungellel élnek.

Saját élményeim szerint ezek a kancsókák fejlesztették ki a leginkább kiszaszerolt (kiagyalt) módokat. Ugyanis nálunk a fürdőben van 2 Alata (’Red’) , melyek a pára és a tetőablaknak hála virulnak. No, azért őket időnként meg szoktuk spriccelni vízzel egy kézipermetezőből. Rajtuk kívül még ugyanitt él a Fürdőszoba Felszabadítási Front is, a fáraóhangyáink. No, kettejük „harmonikus kapcsolata” világított rá az elmémben egy roppant jó trükkre, amit alkalmaznak a bokorszerű nepik.

Én sokáig nem értettem, hogy milyen értelme van a száron nektárt kiválasztani. Mert elég lenne csak a kancsóban, hiszen akkor is oda tudnak találni a rovarok (az egyéb növények virágzásakor is csak a virágoknál van nektár), így viszont elvileg pocsékba megy a nagyrésze. Aztán észrevettem az egyik permetezés után pár órával, hogy az FFF csapatai a földön, az Alata alatt körbeállják a lehullott cseppeket és szipkázzák azokat. Ugyanis ennyire csábító és bódító ez a nektár. Kipróbáltam, hogy mennyire lehet igaz a droghatása ennek a cukornak, elkezdtem fújkálni az FFF-osokat, de nem nagyon mentek el (persze, mikor már totál sokkosak voltak, akkor jutott eszembe, hogy fotózni kéne…). Hogy miért érdekes ez? Hát azért, mert ezek a nepkók úgy hozzák a kancsóikat, hogy azok sokszor a szár és levéldzsungelükbe nőnek bele, totál elrejtve, de mivel a szárak is választanak ki csalicukrot, így a növényen össze-vissza mindenfelé kolbászolnak -főleg- hangyák, így sokkal nagyobb „felszínen” tud csapdázni a növény.

Ezeknél a bokorszerű kancsókáknál leginkább (de a csalit alkalmazóaknál is) jellemző, hogy nem mindig működnek kancsóik. Pontosabban nem mindig működtetik a kancsóikat!

Ugyanis a növények rájöttek arra (illetve rászelektálódtak a felismerésre), hogy a hangyák, a legfontosabb táplálékuk, egyfajta kollektív tudattal rendelkeznek, és ehhez még egy fejlett munkamegosztás is társul. A hangyák ugyanis felderítőket küldenek szét, hogy azokkal állandóan monitoroztassák környezetüket, felderítsék, hol lehet friss táplálék, merre mi hullott el, stb. No, ha a nepkók kancsói mindig működnének, és a csalicukorral rendre leölnék ezeket a felderítőket, akkor a többi hangya szinte sohasem találna rá a kancsókákra. Ezt kivédendő, a növények csak periodikusan működtetik a csapdáikat. Ugye fentebb már írtam arról, hogy a perisztóma alatt termelődő cukor az, ami besíkosítja a kancsók száját azzal, hogy a levegőből vizet köt meg. Nos, a növény ezt a cukor előállítást szabályozza. Így általában déltájt, úgy 10:00-16:00-ig a leginaktívabb a növény, és 21:00-5:00-ig a legaktívabb… Borneón…

Ennek eredménye pedig az, hogy a felderítők vissza is tudnak térni a bolyaikba és el tudják vezetni társaikat a kancsókákhoz. (Hangyákat amúgy csak főleg a lowlandi nepik esznek!)

Ezt a kancsókacukor-levegőpáratartalom dolgot az segíti, hogy -mint általában az erdőkben- este egy ködfelhő ereszkedik le a növényekre, így abból tud a növény megkötni kellő mennyiségű vizet. A honos területeiken mindenhol nappal is 60-70% a pára a „száraz” napszakban, viszont eső után vagy hajnalban, koraeste 85% körül, míg este 100%-on van a mutató. És mint ismeretes, a hangyák éjszaka is aktívak, ahogy rengeteg egyéb rovar.

Amúgy erről a felderítő hangyás-kollektív tudatos működésről is van saját sztori. A Fürdőszoba Felszabadítási Frontnál fordult szintén elő, hogy valahányszor bement valaki a fürdőbe, az rendszeresen első körben legyilkolta a grasszáló hangyákat. Ez így ment mondjuk egy hónapig, amikor egy napon hajnali 3-4 között mentem be, és láttam, hogy 3-4-szer több hangya kószál mindenfelé. Ugyanis a kollektív tudat rájött, hogy mikor vagyunk mi aktívak, és akkor nem küldte ki az FFF-osokat, hogy ne legyenek leölve feleslegesen.

- a vizes, ’slimy’, nagy felszíni viszkozitású lötty

(azoknak, akik fizika órán inkább a konnektort alakították át: például a méz, vagy olyan folyékony anyagok, amik sűrűbbek a víznél és a víz megáll rajtuk)

Ide tartoznak azon kancsók, melyeknek nagy mennyiségű löttyük van, masszív és fás kancsókat növesztenek. Pl a Rajah, Attenboroughii, Kinabaluensis, Northiana, stb… Jellemzően magashegyiek szoktak lenni, ugyanis ezeken a magasságokon nagyon magas páratartalom (felhők) mellett viszonylag hűs az idő, így nem nagyon párolog el a kancsólötty. Esetünkben ráadásul ez a lötty eleve sűrűbb, mint a víz, így méginkább nehezen párolog ilyen hőmérsékleten.

Ezt a löttyjelenséget amúgy sokat vizsgálták (például Laurence Gaume és Yoel Forterre), és egyik hasznát abban lelheti a növény, hogy a zsákmányrovarok, mikor beleesnek a löttybe, pánikba esnek és hirtelen mozdulatokat kezdenek végezni, aminek hatására még jobban belesüppednek a löttybe (és a természetben mindig van kontrajelenség: a Misumenops nepenthicola pókok nagyon lassan és szőrösen tudnak sétálni az ilyen felszínen, így ők ezekben a kancsókban boldogan élnek és halásznak).

Másik haszna ennek a fajta lének, hogy nem hígul fel, így a kancsókba befolyó, beeső eső megáll a lötty felszínén, és nem keveredik el vele. Sokszor van úgy, hogy a felső szekcióban szúnyoglárvák éldegélnek, alul meg éppen lebont a növény.

- az alacsony felszíni viszkozitású lötty

(szintén a fizika órák áldozatainak: a folyékonyabb víz, vagy mint az alkohol a víz felszínén, vagy a nitrohígító a vízbe öntve)

Ez a fullasztó hatású lötty. Egész egyszerűen annyira lágy és könnyű, hogy egy vékony rétegként borítja be a kancsó belső falát, és légypapírként viselkedik. Az áldozatok beleszállnak, és odaragadnak, majd, miután eltávoznak az élők sorából, porhüvelyük fanfárok hangjával övezve alászáll a bontószekcióba. És elmúlik a korok dicsősége. :)

Ide tartozik a N. Dubia, a N. Jacquelineae és a N. Jamban például (így sorrendben a képeken).

De nézzünk most akkor pár konkrét példát!

N. Aristolochioides (előbbi kép) és az N. Klossii (második kép)

Ez a két kicsit szokatlan kinézetű kancsóka úgy növeszti csapdáit, hogy azok egy optikai jelenséget használnak ki a rovarok becsapására. Méghozzá úgy, hogy a lufi alakú kancsó átengedi a fényt, mert igencsak vékony a fala és a belső mintázatának világossága révén a rovaroknak egy fordított térhatást tud okozni. Az áldozatok ugyanis a fény felé mennek, és ez esetben ez pont a kancsó szája.

N. Albomarginata

Ez a faj híres arról, hogy termeszeket fogyaszt. Ő az egyedüli, aki kifejezetten ezt teszi. Ennek oka, hogy a perisztómája alatt lévő fehéres borítószőrök úgy alakultak a növény evolúciója folyamán, hogy azok tökéletes termeszeleségekké váltak (Clarke 1997, Merbach et al. 2000 & 2002, Moran 2001). Ráadásul, ha a növény jóllakik, akkor a szőrei is eltűnnek. De még ezt is lehet fokozni, ugyanis a termeszek -érzékelve egyes társaik csapdába esésést- egymást próbálják menekíteni, így növelve a kancsóka fogását. Ugyanakkor az Albomarginata már nem termel nektárt.

N. Lowii és az N. Ephippiata

A madár wc-k! Ahogy a képen is látszik (végre Chien C. Lee megfotózta a jelenetet! :) ), ezek a kancsókák már effektíva gujanó gyűjtésre álltak át. Olyan szinten, hogy a növény kancsójának nem kellő tulajdonságait már kezdi levetkőzni, és újakat fejleszt. Például egy vattás anyag képében, melyet a kancsó sapeszának alsó részéről lehet csipegetni. Erre aztán jönnek a rágcsálók és a madarak, akik -ha már egy jót ettek- hálából oda is pottyantanak a növénybe. (én nem lennék meglepődve, ha lelnének némi hashajtót is a csaliban!)

Ezekhez nagyon hasonlít a N. Macrophylla, de ez csak utánozza őket, életmódban nem hasonlít hozzájuk!

Az infauna

Található itt minden, kék és zöldalga, Cryptococcus albidus, Tilletiopsis spp, gombák, bacik, mikrobák, protozoák, férgek, tubifex J, csigák... szóval, az infauna egy igazán változatos és összetett kis világ, mely egyben roppant titokzatos is. Ugyanis nem tudni, mi is zajlik pontosan benne.

Az infauna egyes feltételezések szerint csupán táptalaja más élőlényeknek, és nincs kapcsolatban magával a növénnyel, mások szerint viszont olyan, mint a bélflóra, tele csupa szimbióta entitással, melyek a lebontást segítik és/vagy olyan anyagokat állítanak elő a zsákmányból, melyeket a növény tud hasznosítani.

Ki is lapul ott? (N. jacquelineae Alfindra Primaldhi fotóján)

Nos, szerintem nem olyan szoros ez az együttműködés, mint amennyire azt sokan vizionálják. Ugyanis egyfelől a növényeket teljesen eltérő környezetben is tudjuk tartani, távol eredeti élőhelyeiktől, távol azoktól az élőlényektől, melyek elvileg nélkülözhetetlenek lennének a kancsókáknak. Sok nepit eleve magról, laborban nevelnek ki, és utána gond nélkül képesek élni és virulni úgy, mint az eredeti élőhelyükön. Szerintem tehát ezért nincs olyan egymásrautaltság, mint ami például az orchideák magjai és azok gombái között van.

Másfelől, túl sokféle rovarfogási technika van ahhoz, hogy nagy szerep társuljon az infaunáknak a táplálkozás szempontjából.

Ha van is kapcsolat (és van, lásd lentebb), akkor az inkább másodlagos szimbizózis, mutualizmus és olyan területekre terjed ki, mint a karbantartás, vagy eleve csak élősködés (mint talán néhány pók esetében).

Ezekre sokféle példát lehet hozni. Thienemann nepenthenobit-nepenthepile-nepenthexene felosztásra bontotta az infauna lakóit. Ezek szerint:

NEPENTHENOBIT – alkalmazkodott, legalább pár ciklust kancsókban élő entitások, mint a Culex rajah, Toxorhynchites rajah, Culex jenseni, Uranotaenia moultoni, Camponotus Schmitzi (főleg kisebb pókok, karolópókok, hangyák, szúnyogok és moszkitók)

NEPENTHEPILE – a néha itt élő entitások, például a Geosesarma malayanum, egy maláj karolópók (crab spider), mely alkalmanként felkeresi a kancsókat… hozzátenném, hogy az összes karolópók így viselkedik, nálunk is a színükhöz passzoló karolópók az éppen megfelelő virágra megy fel vadászni

NEPENTHEXENE – a máshova szokott fajok, amik néha azért itt is előfordulnak, mint a Aedes albopictus

Vannak olyan moszkitók, melyek annyira nepenthenobitok (1. csop), hogy kancsónként csak 1 lárva él a löttyben, többet nem petéznek oda az anyapéldányok (Toxorhynchites acaudatus). Vagy van olyan pók (Xenoplatyura beaveri), mely az Ampullariák kancsóiba költözik, hogy ott a bejárathoz hálócsapdákat készítsen. Itt meg kell említeni, hogy ez nem parazitizmus, mivel a maradékot, a kis kitinkomposztot a pók a kajálás után a kancsó löttyébe dobja, tehát lehet ez is egyfajta adagolási társulás.

Mindent mérlegelve

A kancsókák táplálkozását tekintve változatlanul sok kérdés van még mindig. Sok momentumról nem tudni, hogy mi miért van vagy mivel áll kapcsolatban. A legutóbbi ICPS-NL –ben jelent meg végre először egy átfogóbb leírás a kancsókák körül lévő növényekről például. Nem tudni ugyanis, hogy a környező növényvilág milyen, azok humusza esetenként milyen minőségű tud lenni.

Számomra a legnagyobb tanulság, hogy igencsak sok múlik a növény számára a zsákmányon. Szerintem átlagosan 75%-ban csak ebből jutnak tápanyaghoz, és gyökereik első sorban kizárólag kapaszkodás céljából és talán -főleg a pápua világban!- vízfelvételre, tárolásra szolgálnak.

Ígyhát ha valaki tartásra adja a fejét, akkor annak legyen aranyszabály, hogy rendszeresen kell etetni ezeket a növényeket!

Források:

-A Viscoelastic Deadly Fluid in Carnivorous Pitcher Plants - Laurence Gaume, Yoel Forterre (Plos ONE)

- Termite Prey Specialization int he Pitcher Plant Nepenthes albomarginata – Jonathan A. Moran, Marlis A. Merbach, Nigel J. Livingston, Charles M. Clarkes, Webber E. Booth

- Harmless nectar source or deadly trap: Nepenthes pitchers are activated by rain, condensation and nectar. – Ulrike Bauer, Holger F. Bohn, Walter Federle

- Pitcher Plants of the Old World – Stewart McPherson

A vérengző lián - Triphyophyllum peltatum (Dioncophyllaceae)

Érdekes módon olyan növények is kifejlesztették rovaremésztő képességet, amelyek esetében nem is várnánk. Persze, eleve nem várnánk ezt növényektől, de e bejegyzésben egy mégolyanabb alanyról lesz szó.

A Triphyophyllum peltatum-ot eredetileg Dioncophyllum thollonii-ként regisztrálta a tudomány, 1927-es Sierra Leone-i felfedezésekor.
Alapjában ez egy Kelet-Afrikában honos, trópusi liánfajta, mely csak részben rovaremésztő növény. Ez ugyanis növekedésének egy szakaszában alkalmaz olyan technikát, mely segítségével rovarokat képes zsákmányolni.


A ’triphyophyllum’ szó jelentése az, hogy ’3 féle levél’, mely utal különös életmódjára.
A lián 25-40 centis korára, valamint az elkövetkezendő esős évszakra növeszt magának egy speciális 2. fajta levelet, egy szálhoz hasonlatosat, mely tele van ragacsos szőrökkel. Legvalószínűbb indoka erre az, hogy az erdei talaj felszínében nem talál olyan és annyi tápanyagot, melyek nélkülözhetetlenek fejlődéséhez, így mikor eléri a magonc állapotát és már stabil talpazatot tud növeszteni magának, megjelenik a rovarfogó levél.
Amikor kellő tápanyagot szerzett magának a rovarokból, egy új ciklusba lép, és megjelennek a 3. fajta levelek, melyek a kapaszkodásért felelnek. Minden ilyen levél végén 2 ellentétes irányba kunkorodó kampó van, amikkel a lenge szellő hatására is a környezetébe tud akadni, és -persze idővel- szárával körbe tudja a stabil pontokat szőni.


A növény tudományos jelentősége abban van amúgy, hogy általa lehetett bebizonyítani, hogy a növényi ragadozó habitus [carnivorous syndrome] opcionális tulajdonság és nem nélkülözhetetlen a növény életében. Bár kétségtelenül pozitív hatása van a rovaremésztőkre, ha prédához jutnak, ám ez -a kutatók szerint- nem függés… bár szerintem azért ez így nem teljesen igaz. Mert például a nagyobb kancsókák egyszerűen meg tudnak pusztulni, ha nem jutnak zsákmányhoz. Szóval, mondjuk inkább azt, hogy említett liánunknál a rovarevés opcionális, azaz egy kifejlesztett tulajdonság, melyet a növény aktívan „használ”, ha szükségét látja. Green et al. (1979) mutatott rá, hogy a lián a K pótlását oldja meg így, és általában a természetes élőhely klimatikus hatásai miatt, amikoris szárazról esősre vált az idő, és hirtelen minden gyorsabban kezd nőni, így okozva hiányt például a K-ból.

a speciális rovarfogó levél

Zsákmányait tekintve a nagyobb csoportok így néznek ki: 20-20%-ban hártyásszárnyúak és bogarak (Hymenoptera, Colaptera), 40%-ban kétszárnyúak (Diptera) és 6-7%-ban termeszek és pókszabásúak (Isoptera, Arachinda)

Tartás és nevelés

Sokáig próbálták kultivációba vonni a részben önmegtermékenyülő növényt, de ez korántsem egyszerű feladat. A probléma abból adódik, hogy a magonc állapottól kezdve szinte nem lehet átültetni a liánt, csak ha a földlabdája épségben marad. A ded ugyanis nehezen tolerálja ezt, gyökerei nagyon érzékenyek és egy ilyen sokkhatástól szimplán megállnak a fejlődésben.

Amúgy a kellő kondíciók átlag 22°C (7:00-17°C és 18:00-28°C), világos, de nem tűző napfényes hely és 85% pára (53-95%). Ezekkel a körülményekkel a csírázás 2 hét és jópár hónap alatt megindulhat.


Ez majdnem le is maradt! Richard jóvoltából egy YT kisvideó a liánról (katt ide!).

Nepenthes Kampotiana x Coccinea, vagy másik nevén Nepenthes Kampotiana x [(rafflesiana x ampullaria) x mirabilis]

egy saját és egy füvészkerti példány kancsói - valószínűleg testvér példányok!

Korábban már fejembe vettem, hogy több fajleírással szeretném boldogítani a blog olvasóit, így a legjobb választásnak számomra az a kancsóka hibrid tűnt, mely nekem is az első (vagy második, ha egy meggyilkolt Alatát is figyelembe veszünk) volt anno, és szerintem az egyik legideálisabb növény a kezdőknek arra, hogy megismerjék a kancsókák tartásának alapfogásait.

Szóval az alábbi leírások példáján lássuk, miből áll a Nepenthes Kampotiana x Coccinea.

Nepenthes Kampotiana

1909-ben fedezték fel a fajt (ami persze már jó pár ezer évvel ez előtt is létezett, csak latinbetűs címkéje még nem volt), méghozzá egy bizonyos N. Geoffrayi (a nepi régi neve utal rá, N. Geoffrayi), Kampot városka mellett (Kambodzsa).

Nem nagyon felkutatott fajta, valószínűleg mert nem a különleges szépséggel megáldottak egyike, és semmilyen rendkívülibb tulajdonsággal sem rendelkezik. Illetve egyel azért mégis, melynek a tárgyalt hibrid szempontjából is van jelenősége. Méghozzá az, hogy élőhelyei időszakosan ki tudnak száradni és ilyenkor a növény elhal, egészen szárának tövéig, mely megmarad és csak utoljára szárad ki. Így, ha nedvesre fordulna az időjárás, akkor tőből újra tud hajtani a növény. Ezt annyiból érdemes megjegyezni kezdőbb tartóknak, hogy dugványozást érdemes ezen a növényen gyakorolni, mert a sikerélmény 90-100%-ban garantált (Füvészkertben a dugványgyártó salátásdoboz is gyakorlatilag folyamatosan termel! ;) ).

Alföldi kancsókafajta, Kambodzsa déli partvidékein, nyugat Vietnám földjein és kelet Thaiföld alsó területein honos, jellemzően 0 és 350m között.

Szereti az erős fényt, ezért nyílt terepeken fordul elő főleg, ahol maximum 6m méretűre nő meg.

Közvetlen rokonai a N. Bokorensis, N. Smilesii és a N. Kongandana.

FORRÁSOK:

- A nagyon jó Stephen McPherson - Pitcher Plants of the Old World könyvek

- Wiki