Még régebben felmerült bennem, hogy lehetne egy olyan
bejegyzés is, ami a legjelentősebb „ökoharcosokról” szólna, olyan emberekről,
akik a környezetért, környezetvédelemért és úgy általában öko dolgokért a
legtöbbet tettek.
Nos, természetesen ez a koncepció nemcsak nekem jutott
eszembe, hanem sok-sok szerkesztőségnek is, és amikor véletlenül a
guardian.co.uk egy cikkében (egy 2008.11.28-as cikkében, az Eartshakers: the
top 100 green campaigners of all time-ban) visszaköszönt a téma, lefagytam!
Nem akarnék egy 100-as listát ideírni, elég, ha csak e
guardian lista top20-át és az érdekesebb neveket illesztem ide.
1., Rachel Carson
2., E.F. Sumacher
3., Jonathan Porritt
4., Sir David Attenborough
5., James Lovelock
6., Wangari Maathai
7., Pince of Wales
8., William Morris
9., Al Gore
10., Gro Harlem Brundtland
11., Richard Sandbrook
12., Amory Lovins
13., Vandana Shiva
14., Ansel Adams
15., Fritjof Capra
16., Aldo Leopold
17., Chico Mendez
18., David Bellamy
19., Joseph Bazalgette
20., John James Audubon
Amiket egyáltalán nem értek, hogy pl hogyan kerülhetett fel
egyáltalán egy ilyen listára például 92.-ként Siddharta Gautama Buddha, vagy
99.-nek Jamie Oliver, 89.-nek a Dalai Láma 47.-nek Assisi Szent Ferenc.
Vagy hogy miért kerülhet fel szervezet olyan listára, ahol
főleg önálló emberek szerepelnek. Itt a 100. a Father Christmas co2
kompenzációs ajándékküldő szolgálat például. Ez azért is érdekes, mert pl a
Greenpeace vagy bármilyen egyéb szervezet (akiknek a vezetői, alapítói néhányan
amúgy a listán vannak) is szerepelhetett volna még.
De leginkább a nem megfelelő helyezéseket nem értem. Jane
Goodall, akinek köszönhetően alapjaiban változott meg az állatok
megfigyelésének módszere csak a 48., a híres gyermekkönyv író és természetjáró
ikon, Gerald Durrell csak az 59. lett, Míg Darwin (!) 87. (!!! Hát naná, hogy
Darwin volt az őrjöngésem kirobbantója!).
Szóval nem teljesen tudom hova tenni a dolgokat, hogy mi
lehetett az az elvrendszer, ami szerint így sorolták be a személyeket, hogy
verselők, a BP vezetője és hasonlók sok esetben megelőznek természettudósokat,
természettel foglalkozókat, olyan embereket, akik sokkal több más emberre
hatottak, sokkal nagyobb hatással voltak, mint az előbbiek. Vallási vezetők,
meg legendák alakjai? Hát akár beszavazhatták volna Bambit is, mert ő a leginkább
a természettel harmonikusan élő médiaceleb mai napig.
No, mindegy. Nem érdekes, de azért sokat elárult David Adam,
a cikk összeállítójának rálátásáról.
Wangari Maathai
Ámde! Szerepelt ezen a listán, méghozzá a megtisztelőbb 6.
helyen egy hölgy is, akit már régóta kiszemeltem témának. Ő Wangari Maathai, a
híres - és nálunk teljesen ismeretlen- kenyai környezetvédő ikon.
Most az ő bemutatása következik.
Maathai 1940 április vicces elsején született, Ihithe-ben,
Kenyában és röviddel később (a nem érdekes részeket átugorva) állatorvosi
diplomát szerzett Nairobiban, miután már az USA-ban és Németországban is
tanult.
2003 januárjától 2005 novemberéig Mwai Kibaki kormányában
volt környezetvédelmi és természeti erőforrás miniszter, miután 98%-os
szavazati aránnyal bejutott a Parlamentbe.
Rengeteg díjat és elismerést ítéltek neki.
A világ közvéleménye akkor figyelhetett fel rá igazán,
amikor 2002-ben Nobel –békedíjat kapott „a fenntartható fejlődéshez,
demokráciához és békéhez való hozzájárulása” címen.
De mi is kell egy ilyen díjhoz?
1977-ben megalapította a Zöld Öv Mozgalmat, ami jelenleg már
több mint 32 millió fát ültetett szerte Kenyában, Ugandában, Tanzániában,
Malawiban, Lesothoban, Etiópiában és Zimbabwéban (innen kapta a Fák Asszonya
nevet).
A program nagyon ötletes módon oldotta meg számos égető
probléma integrált megválaszolását. Maathait zavarta társadalmában dívó
sztereotípia és sors, melyet a nőkre húztak. A nő akkoriban -és még mostanság
is jószerével- a háztartási robotgép multifunkciót látta el (szolid áthallás,
szült 2-3, de inkább 4-5 gyereket és akkor nem volt családon belüli erőszak),
szinte semmilyen kereseti lehetőséggel és adódóan függetlenséggel sem
rendelkezhetett.
És ezek mellé még hozzájött, hogy a környezet a
szegénységből és a túlnépesedő társadalomból adódó rizikók miatt eléggé
nekiindult a pusztulásnak. Az elsődleges
energiaforrás a tűz még ma is, így mindenki vágta a fákat, amivel a talaj
erózióját segítette elő. Ismert sztori, nem is részletezném. Akkoriban persze
nem volt mindenki által átlátható az, hogyha kivágnak egy fát, akkor többet
kellene utánpótlásnak ültetni, és szelektíven kellene eleve ritkítani. Nos,
Maathainak ez érthető volt, és bár eleinte nem operatív mozgalmakkal harcolt,
mégis idővel egy nagyon jó mintaprogramot állított fel.
Fizetek, ha ültetsz egy fát!
A program lényege az, hogy ha valaki vállalta, hogy ültet
egy fát, annak biztosítanak csemetét, és miután azt pár évig életben és
prosperitásban tudja tartani ültetője, a program fizet a fa után. Így az
asszonyok megbecsült munkát végezhetnek, miközben maguk körül megóvják és
gondozzák a környezetet és javítják mezőgazdaságuk hatásfokát is.
Természetesen nem csak a Zöld Öv hozta meg neki az
elismerést, hanem számtalan kiállása, fáradhatatlan makacssága és szívóssága,
amire egy jó példát a válása szolgált, mikor férje kérte a bíróságot, hogy
bontsák fel házasságukat, mert „felesége túl makacs és nem lehet vele együtt
élni”. A bíróság meg is állapította ezt a tényt aztán. Számtalanszor letartóztatták,
mikor az erdőirtások ellen szólalt fel. 1989-ben ez a szívós makacsság megmentette
a Nairobi központjában lévő Uhuru Parkot, ahova egy felhőkarcolót terveztek,
ami meghozta az országos elismerést Maathai-nak.
A BBC-nek nyilatkozta egyszer, hogy „Isten hétfőtől péntekig
megteremtette a Földet. Szombaton megteremtette az embert. (…) A környezettel
kapcsolatos problémák lényege az, hogy ha Isten az embert kedden teremtette
volna, szerdára már halott lett volna, mert addigra már nem lettek volna meg
azok az élethez szükséges legfontosabb alapelemek, amelyek a túlélését
biztosították volna számára.”
Az egyik kedvenc anekdotám tőle-róla, az, ami 2009 május
26-án, egy vele készült riportban hangzott el.
2009 április 2-án ugyanis Londonban a G20-ak üléseztek és
megszavazták, hogy 30-50 milliárd dollárral bővítik az Afrikának szánt hitelek
kereteit az IMF és a Világbank segítségével, dacára a válságnak. A cikkben
aztán Maathai arról beszélt, hogy bár nagyon örül a segítségnek, de aggódik,
hogy megfelelően fog e hasznosulni a segítség.
Ugyanis szerinte több olyan dolog is gátolja az afrikaiakat,
amiket nem olyan egyszerű kívülről megoldania másnak. Ilyen az apátia, a magabiztosság
hiánya, a félelem, vagy az, hogy felelősséget merjen vállalni az ember a saját
életéért. Ígyhát sokkal egyszerűbb megoldásnak tűnik, ha az illető egy harmadik
fél kezébe adja a sorsa feletti irányítást, ami lehet egy kormányzat,
segélyszervezet, vagy egy isten.
Maathai szindrómának tartotta ezt az állapotot, amit csak
súlyosbított a függetlenségi hullámok után kialakult szuperkorrupciós viszonyrendszer,
a hozzá nem értés, a legalizált formái a lopásnak és az uram-bátyám kormányok.
(Maathai könyve például ezt taglalja, The Challenge for Africa: A New Vision,
Random House, 2009).
És ahogy az anekdotájában mondja, egy nap makadámia diót
termesztő farmerek csoportja érkezett hozzá panaszkodni. Tudni kell, hogy a
makadámia dióját használják a bőrgyógyászatban, kozmetikumokban, de
koleszterincsökkentőnek is és olaj előállítására is, valamint, hogy Afrikában (főleg
Kenyában) több helyen termesztenek ilyen diókat, melyeket egy lépcsős
kereskedői közvetítéssel főleg Japánba exportálják. Egy diófa 3 év után lesz
termő, és a termés akkor megfelelő, ha már enyhén elkezd fermentálódni (kb mint
a mi diónk, ha már a burka minimum kocsonyás).
Szóval jöttek a farmerek és kiborultak. Az volt a gondjuk,
hogy amióta a makadámia termesztés működik (értsd, a kereskedői láncolat
felállt és egyre több terményt tudnak értékesíteni és már a farmerek is
kellemesebben tudnak belőle élni), a szomszédjaik elkezdtek lopkodni. De mivel
a diót csak akkor szokták betakarítani, mikor már teljesen érett, és leesett
magától, így a lopkodást a még zöld terméseknél kezdték el. Ilyenkor addig rázták
és botozták a fákat, míg azokról le nem estek a termések. Ekkor fogták a
zsákmányt és teába áztatták, hogy barnás, érett színük legyen. A gond ott
kezdődött, hogy bár az afrikai oldal kereskedője bevette a szállítmányt
eladásra, mire azok Japánba érkeztek teljesen megrohadtak a felfőzéstől és
teába áztatástól, így ott már nem vették át a szállítmányt és nem is fizettek.
Így a tolvajok 1 év alatt bedöntötték a minőségi termést, az afrikai kereskedőt
és a felvevő piaci bizalmat is. Végül már odáig jutottak, hogy kivágták a fákat
a nyers terméssel együtt.
Hogy mi a tanulság a történetnek? Maathai a problémát abban
látta, hogy a farmerek sokszor nem is tudtak sokat arról, amit termelnek (főleg,
hogy sokuk teljesen írástudatlan volt), hogy azt hogyan hasznosítják és eleve
mire, ugyanis akkor tudták volna, hogy mi lesz, ha a teás megoldásba kezdenek.
Azt javasolta nekik, hogy mindenki kezdjen együtt működni,
hogy kiderítsék mi is történt pontosan, állítsanak fel egy regisztert, amivel
ki tudják szűrni, hogy ki adott el diót akkor is, amikor nem volt annyi vagy
egyáltalán fája. Majd ha ezzel
megvannak, akkor kezdjenek neki újra a termesztésnek.
Sajnos Maathai kikerült a Parlamentből, mielőtt tudott
valami érdemlegeset elérni, de -ahogy mondja-, neki bőven elég volt, hogy
megértse, a fő gond az oktatás és az összefogás hiánya, hogy sokan nem tudják
mit miért csinálnak és nem gondolnak bele cselekedeteik következményeibe.
Wangari Maathai 2011 szeptember 25-én halt meg.
Linkek:
