Az előbbi bejegyzésben már szó volt a tápanyagokról, ám a mit?-nél sokkal érdekesebb a hogyan?!
Növényeink hihetetlenül sok technikát fejlesztettek már ki tápanyagaik utánpótlásához, ezzel méltó helyet biztosítva maguknak Borneón, a világ legváltozatosabb biomasszájában. A N. Rafflesiana és a N. Sumatrana levelei olyan feromonokat választanak ki, melyek a szárnyas rovarokat vonzzák. A világos kancsók visszaverik az UV-t, így az egy plusz csaliként működik a rovaroknál. A bontóenzimeket kiválasztó sejteknél a sötét szín a foto-oxidációtól védi a növényt, nehogy a napfény UV-je lebontsa a növény enzimjeit (Andreas Fleischman). A N. Madagascariensis narkotikumot is kever a csalétkébe…
De haladjunk inkább rendszerezettebben!
A kancsók morfológiai sajátosságai
A kancsókák evolúciójának egyik legfontosabb eleme a kancsók fejlődése és változása. Mindez azért, mert fiatal növényekről (evolúciós értelemben) beszélünk és még rengeteg úton tökéletesednek a növények, alkalmazkodnak körülményeikhez illetve fejlődnek a körülmények jobb kiaknázásáért.
Én két irányból közelíteném meg a kategorizálásukat, először a kancsók részei felől, majd ezt követően konkrét nepkók konkrét „vadászati taktikájáról” mondanék ezt, meg azt!
Egy kancsó általában áll egy „sapeszból”, egy perisztómából, egy „nyakrészből” és a kancsó aljából, ahol a varázslötty van.
A sapesz funkciója és a Bicalcalata
A leggyakrabban a kancsóban lévő emésztőnedveket védi az esőtől, de sokszor a csapdázásban is segédkezik. Például az N. Bicalcarata esetében 2 jellegzetes fog lóg le erről a sapkáról a közepe táján, és sokáig talány volt ezeknek a funkciója. Voltak legendák arról, hogy a dézsmáló majmok a fogak miatt nem tudják kilopkodni a rovarokat a kancsóból, hiszen, amikor ki akarják húzni a karjukat, akkor a fogak beleállnak kezükbe… aztán rájöttek, hogy a majmok nemes egyszerűséggel kiharapják a kancsó alját és kész… Szóval a talány változatlanul állt, amíg valaki meg nem nézte a csapdázás folyamatát. Ekkor ugyanis világossá vált, hogy a 2 fog egyfajta csapdaként szolgál a nagyobb bogaraknak, akik a perisztómán állva próbálnak a perisztóma alatt termelt cukorhoz jutni, és méretük miatt a fogaknak támaszkodnak. Ám a fogak kialakítása és csúszóssága miatt egyből beleesnek a kancsóba.
Persze, a nagyobb zsákmányok problémát is jelentenek a növénynek, mivel ha túl sok rovar kerül a kancsóba, akkor az túlkoncentrálttá tud válni és elkezd rohadni, bomlani. Erre egy sajátos társulás alakult ki a Bicalcaraták életében, méghozzá a Camponotus Schmitzi hangyákkal. Ezek a hangyák ugyanis a kancsókával élnek -csak ezzel a fajtával-, az elhalt kancsókban és a növény szárrészeiben alakítják ki lakásaikat, fogyasztják a csalicukrot, és karbantartják a kancsókat. Ők ugyanis tudnak a kancsó falán belül is mászkálni (a Bicalcarata-nál nincs viaszos zóna!), sőt még úszni is a löttyben, így, ha érzékelik a rohadást indikáló ammóniát, egyből mennek és kihalásszák a löttyből a túlfogást (Clark & Kitching 1995), de csak annyit, a többit meghagyják a növénynek. Így jut nekik is táplálék és a szállást adó növény is megmarad.
A perisztóma és a nyakrész
A perisztóma körül, de főleg belül-alul termelődik a csalicukor. Az, ami mindent lehetővé tesz. Ez az anyag ugyanis -azon túl, hogy csalétek-, a levegő páratartalmát is megköti, így egy síkos réteget hoz létre a kancsók szájánál. Ennek eredménye pedig egy aquaplaning jelenség, amitől a rovarok „felfekszenek” a kancsókán és belecsúsznak annak hasába.
A nyakrész legfontosabb tulajdonsága a viaszzsindely borítás. Ezen a részen belül folytatódik a perisztómánál induló borítás, egyfajta viaszlapkákból álló zsindelyezettség. Ezt úgy kell elképzelni, mintha cseréptető stílusban lennének elhelyezve a viaszlapkák, belülről haladva kifelé a perisztóma külső felületéig. Így belülről nem lehet rákapaszkodni a kancsó falára, ellenben a perisztóma külső részén -ahol átfordul a zsindelyborítás- a rovarok lábának végén lévő kampók fogásra lelnek. Ígyhát, egy rovar kívülről bele tud kapaszkodni a kancsóka szájába, de belülről kifelé nem!
De a rovaroknak van egy másik lábrészük is, amit tapadókorongnak szoktak hívni. Nos ez vagy egy nagyon apró és kampós szőrökkel borított tappancs, vagy egy wcpumpa végű, bordázott szívókorong szerűség. A kancsók nyakrésze termelt viaszpikkely réteg hivatott ezeket a szerveket kiiktatni. Teszi ezt úgy, hogy vagy eltömíti a korongokat a sok kis pikkely, vagy a cukor által megkötött víz itt is egyfajta aquaplaning hatást ér el, mint a perisztómánál.
A kancsó hasa és a varázslötty
Személy szerint én leginkább a lötty szerinti csoportosítást tartom értelmesnek, mert a morfológiai sajátosságok a lötty összetételéből adódnak leginkább (ami meg a kancsóka fajtájából persze), és szerintem ezen keresztül lehet legjobban összehasonlítani a nepiket.
Notehát 3 főbb alapeset van:
- a ragadós, nyálkás, viszkózus lötty
Ezek a klasszikus, mindenki által leggyakrabban ismert kancsókalöttyök. Például az Alata is ide tartozik, vagy a Hookeriana, Rebecca, Gracilis, Tobaica, stb. A legtöbb olyan kancsó, amely ha nagy is, akkoris inkább magas, mint öblös, és csak ritkán extrém kinézetűek.
Ezekre általában jellemző, hogy a beleesés-belefulladás koncepciót követik, tehát a kancsó alakja és a növény életmódja is ezt segítendő alakul. Gyakran kúszó, vagy megbokrosodott (J) nepkók ezek, melyek számtalan csapdával és kusza szárdzsungellel élnek.
Saját élményeim szerint ezek a kancsókák fejlesztették ki a leginkább kiszaszerolt (kiagyalt) módokat. Ugyanis nálunk a fürdőben van 2 Alata (’Red’) , melyek a pára és a tetőablaknak hála virulnak. No, azért őket időnként meg szoktuk spriccelni vízzel egy kézipermetezőből. Rajtuk kívül még ugyanitt él a Fürdőszoba Felszabadítási Front is, a fáraóhangyáink. No, kettejük „harmonikus kapcsolata” világított rá az elmémben egy roppant jó trükkre, amit alkalmaznak a bokorszerű nepik.
Én sokáig nem értettem, hogy milyen értelme van a száron nektárt kiválasztani. Mert elég lenne csak a kancsóban, hiszen akkor is oda tudnak találni a rovarok (az egyéb növények virágzásakor is csak a virágoknál van nektár), így viszont elvileg pocsékba megy a nagyrésze. Aztán észrevettem az egyik permetezés után pár órával, hogy az FFF csapatai a földön, az Alata alatt körbeállják a lehullott cseppeket és szipkázzák azokat. Ugyanis ennyire csábító és bódító ez a nektár. Kipróbáltam, hogy mennyire lehet igaz a droghatása ennek a cukornak, elkezdtem fújkálni az FFF-osokat, de nem nagyon mentek el (persze, mikor már totál sokkosak voltak, akkor jutott eszembe, hogy fotózni kéne…). Hogy miért érdekes ez? Hát azért, mert ezek a nepkók úgy hozzák a kancsóikat, hogy azok sokszor a szár és levéldzsungelükbe nőnek bele, totál elrejtve, de mivel a szárak is választanak ki csalicukrot, így a növényen össze-vissza mindenfelé kolbászolnak -főleg- hangyák, így sokkal nagyobb „felszínen” tud csapdázni a növény.
Ezeknél a bokorszerű kancsókáknál leginkább (de a csalit alkalmazóaknál is) jellemző, hogy nem mindig működnek kancsóik. Pontosabban nem mindig működtetik a kancsóikat!
Ugyanis a növények rájöttek arra (illetve rászelektálódtak a felismerésre), hogy a hangyák, a legfontosabb táplálékuk, egyfajta kollektív tudattal rendelkeznek, és ehhez még egy fejlett munkamegosztás is társul. A hangyák ugyanis felderítőket küldenek szét, hogy azokkal állandóan monitoroztassák környezetüket, felderítsék, hol lehet friss táplálék, merre mi hullott el, stb. No, ha a nepkók kancsói mindig működnének, és a csalicukorral rendre leölnék ezeket a felderítőket, akkor a többi hangya szinte sohasem találna rá a kancsókákra. Ezt kivédendő, a növények csak periodikusan működtetik a csapdáikat. Ugye fentebb már írtam arról, hogy a perisztóma alatt termelődő cukor az, ami besíkosítja a kancsók száját azzal, hogy a levegőből vizet köt meg. Nos, a növény ezt a cukor előállítást szabályozza. Így általában déltájt, úgy 10:00-16:00-ig a leginaktívabb a növény, és 21:00-5:00-ig a legaktívabb… Borneón…
Ennek eredménye pedig az, hogy a felderítők vissza is tudnak térni a bolyaikba és el tudják vezetni társaikat a kancsókákhoz. (Hangyákat amúgy csak főleg a lowlandi nepik esznek!)
Ezt a kancsókacukor-levegőpáratartalom dolgot az segíti, hogy -mint általában az erdőkben- este egy ködfelhő ereszkedik le a növényekre, így abból tud a növény megkötni kellő mennyiségű vizet. A honos területeiken mindenhol nappal is 60-70% a pára a „száraz” napszakban, viszont eső után vagy hajnalban, koraeste 85% körül, míg este 100%-on van a mutató. És mint ismeretes, a hangyák éjszaka is aktívak, ahogy rengeteg egyéb rovar.
Amúgy erről a felderítő hangyás-kollektív tudatos működésről is van saját sztori. A Fürdőszoba Felszabadítási Frontnál fordult szintén elő, hogy valahányszor bement valaki a fürdőbe, az rendszeresen első körben legyilkolta a grasszáló hangyákat. Ez így ment mondjuk egy hónapig, amikor egy napon hajnali 3-4 között mentem be, és láttam, hogy 3-4-szer több hangya kószál mindenfelé. Ugyanis a kollektív tudat rájött, hogy mikor vagyunk mi aktívak, és akkor nem küldte ki az FFF-osokat, hogy ne legyenek leölve feleslegesen.
- a vizes, ’slimy’, nagy felszíni viszkozitású lötty
(azoknak, akik fizika órán inkább a konnektort alakították át: például a méz, vagy olyan folyékony anyagok, amik sűrűbbek a víznél és a víz megáll rajtuk)
Ide tartoznak azon kancsók, melyeknek nagy mennyiségű löttyük van, masszív és fás kancsókat növesztenek. Pl a Rajah, Attenboroughii, Kinabaluensis, Northiana, stb… Jellemzően magashegyiek szoktak lenni, ugyanis ezeken a magasságokon nagyon magas páratartalom (felhők) mellett viszonylag hűs az idő, így nem nagyon párolog el a kancsólötty. Esetünkben ráadásul ez a lötty eleve sűrűbb, mint a víz, így méginkább nehezen párolog ilyen hőmérsékleten.
Ezt a löttyjelenséget amúgy sokat vizsgálták (például Laurence Gaume és Yoel Forterre), és egyik hasznát abban lelheti a növény, hogy a zsákmányrovarok, mikor beleesnek a löttybe, pánikba esnek és hirtelen mozdulatokat kezdenek végezni, aminek hatására még jobban belesüppednek a löttybe (és a természetben mindig van kontrajelenség: a Misumenops nepenthicola pókok nagyon lassan és szőrösen tudnak sétálni az ilyen felszínen, így ők ezekben a kancsókban boldogan élnek és halásznak).
Másik haszna ennek a fajta lének, hogy nem hígul fel, így a kancsókba befolyó, beeső eső megáll a lötty felszínén, és nem keveredik el vele. Sokszor van úgy, hogy a felső szekcióban szúnyoglárvák éldegélnek, alul meg éppen lebont a növény.
- az alacsony felszíni viszkozitású lötty
(szintén a fizika órák áldozatainak: a folyékonyabb víz, vagy mint az alkohol a víz felszínén, vagy a nitrohígító a vízbe öntve)
Ez a fullasztó hatású lötty. Egész egyszerűen annyira lágy és könnyű, hogy egy vékony rétegként borítja be a kancsó belső falát, és légypapírként viselkedik. Az áldozatok beleszállnak, és odaragadnak, majd, miután eltávoznak az élők sorából, porhüvelyük fanfárok hangjával övezve alászáll a bontószekcióba. És elmúlik a korok dicsősége. :)
Ide tartozik a N. Dubia, a N. Jacquelineae és a N. Jamban például (így sorrendben a képeken).
De nézzünk most akkor pár konkrét példát!
N. Aristolochioides (előbbi kép) és az N. Klossii (második kép)
Ez a két kicsit szokatlan kinézetű kancsóka úgy növeszti csapdáit, hogy azok egy optikai jelenséget használnak ki a rovarok becsapására. Méghozzá úgy, hogy a lufi alakú kancsó átengedi a fényt, mert igencsak vékony a fala és a belső mintázatának világossága révén a rovaroknak egy fordított térhatást tud okozni. Az áldozatok ugyanis a fény felé mennek, és ez esetben ez pont a kancsó szája.
N. Albomarginata
Ez a faj híres arról, hogy termeszeket fogyaszt. Ő az egyedüli, aki kifejezetten ezt teszi. Ennek oka, hogy a perisztómája alatt lévő fehéres borítószőrök úgy alakultak a növény evolúciója folyamán, hogy azok tökéletes termeszeleségekké váltak (Clarke 1997, Merbach et al. 2000 & 2002, Moran 2001). Ráadásul, ha a növény jóllakik, akkor a szőrei is eltűnnek. De még ezt is lehet fokozni, ugyanis a termeszek -érzékelve egyes társaik csapdába esésést- egymást próbálják menekíteni, így növelve a kancsóka fogását. Ugyanakkor az Albomarginata már nem termel nektárt.
N. Lowii és az N. Ephippiata
A madár wc-k! Ahogy a képen is látszik (végre Chien C. Lee megfotózta a jelenetet! :) ), ezek a kancsókák már effektíva gujanó gyűjtésre álltak át. Olyan szinten, hogy a növény kancsójának nem kellő tulajdonságait már kezdi levetkőzni, és újakat fejleszt. Például egy vattás anyag képében, melyet a kancsó sapeszának alsó részéről lehet csipegetni. Erre aztán jönnek a rágcsálók és a madarak, akik -ha már egy jót ettek- hálából oda is pottyantanak a növénybe. (én nem lennék meglepődve, ha lelnének némi hashajtót is a csaliban!)
Ezekhez nagyon hasonlít a N. Macrophylla, de ez csak utánozza őket, életmódban nem hasonlít hozzájuk!
Az infauna
Található itt minden, kék és zöldalga, Cryptococcus albidus, Tilletiopsis spp, gombák, bacik, mikrobák, protozoák, férgek, tubifex J, csigák... szóval, az infauna egy igazán változatos és összetett kis világ, mely egyben roppant titokzatos is. Ugyanis nem tudni, mi is zajlik pontosan benne.
Az infauna egyes feltételezések szerint csupán táptalaja más élőlényeknek, és nincs kapcsolatban magával a növénnyel, mások szerint viszont olyan, mint a bélflóra, tele csupa szimbióta entitással, melyek a lebontást segítik és/vagy olyan anyagokat állítanak elő a zsákmányból, melyeket a növény tud hasznosítani.
Ki is lapul ott? (N. jacquelineae Alfindra Primaldhi fotóján)
Nos, szerintem nem olyan szoros ez az együttműködés, mint amennyire azt sokan vizionálják. Ugyanis egyfelől a növényeket teljesen eltérő környezetben is tudjuk tartani, távol eredeti élőhelyeiktől, távol azoktól az élőlényektől, melyek elvileg nélkülözhetetlenek lennének a kancsókáknak. Sok nepit eleve magról, laborban nevelnek ki, és utána gond nélkül képesek élni és virulni úgy, mint az eredeti élőhelyükön. Szerintem tehát ezért nincs olyan egymásrautaltság, mint ami például az orchideák magjai és azok gombái között van.
Másfelől, túl sokféle rovarfogási technika van ahhoz, hogy nagy szerep társuljon az infaunáknak a táplálkozás szempontjából.
Ha van is kapcsolat (és van, lásd lentebb), akkor az inkább másodlagos szimbizózis, mutualizmus és olyan területekre terjed ki, mint a karbantartás, vagy eleve csak élősködés (mint talán néhány pók esetében).
Ezekre sokféle példát lehet hozni. Thienemann nepenthenobit-nepenthepile-nepenthexene felosztásra bontotta az infauna lakóit. Ezek szerint:
NEPENTHENOBIT – alkalmazkodott, legalább pár ciklust kancsókban élő entitások, mint a Culex rajah, Toxorhynchites rajah, Culex jenseni, Uranotaenia moultoni, Camponotus Schmitzi (főleg kisebb pókok, karolópókok, hangyák, szúnyogok és moszkitók)
NEPENTHEPILE – a néha itt élő entitások, például a Geosesarma malayanum, egy maláj karolópók (crab spider), mely alkalmanként felkeresi a kancsókat… hozzátenném, hogy az összes karolópók így viselkedik, nálunk is a színükhöz passzoló karolópók az éppen megfelelő virágra megy fel vadászni
NEPENTHEXENE – a máshova szokott fajok, amik néha azért itt is előfordulnak, mint a Aedes albopictus
Vannak olyan moszkitók, melyek annyira nepenthenobitok (1. csop), hogy kancsónként csak 1 lárva él a löttyben, többet nem petéznek oda az anyapéldányok (Toxorhynchites acaudatus). Vagy van olyan pók (Xenoplatyura beaveri), mely az Ampullariák kancsóiba költözik, hogy ott a bejárathoz hálócsapdákat készítsen. Itt meg kell említeni, hogy ez nem parazitizmus, mivel a maradékot, a kis kitinkomposztot a pók a kajálás után a kancsó löttyébe dobja, tehát lehet ez is egyfajta adagolási társulás.
Mindent mérlegelve
A kancsókák táplálkozását tekintve változatlanul sok kérdés van még mindig. Sok momentumról nem tudni, hogy mi miért van vagy mivel áll kapcsolatban. A legutóbbi ICPS-NL –ben jelent meg végre először egy átfogóbb leírás a kancsókák körül lévő növényekről például. Nem tudni ugyanis, hogy a környező növényvilág milyen, azok humusza esetenként milyen minőségű tud lenni.
Számomra a legnagyobb tanulság, hogy igencsak sok múlik a növény számára a zsákmányon. Szerintem átlagosan 75%-ban csak ebből jutnak tápanyaghoz, és gyökereik első sorban kizárólag kapaszkodás céljából és talán -főleg a pápua világban!- vízfelvételre, tárolásra szolgálnak.
Ígyhát ha valaki tartásra adja a fejét, akkor annak legyen aranyszabály, hogy rendszeresen kell etetni ezeket a növényeket!
Források:
-A Viscoelastic Deadly Fluid in Carnivorous Pitcher Plants - Laurence Gaume, Yoel Forterre (Plos ONE)
- Termite Prey Specialization int he Pitcher Plant Nepenthes albomarginata – Jonathan A. Moran, Marlis A. Merbach, Nigel J. Livingston, Charles M. Clarkes, Webber E. Booth
- Harmless nectar source or deadly trap: Nepenthes pitchers are activated by rain, condensation and nectar. – Ulrike Bauer, Holger F. Bohn, Walter Federle
- Pitcher Plants of the Old World – Stewart McPherson
