Hát, eljön az idő, amikor tényleg fontos dolgokról kell beszélni. Nem lesz ez máshogyan most sem, ugyanis december 7-18-ig tart majd a Koppenhágai Klíacsúcs, mely a szándékok szerint a döntő egyeztetés lesz a Föld jövőjét illetőleg... legalábbis a célok ezek...
Eredetileg úgy terveztem, hogy hétről hétre összeírok infókat a leendő konferenciáról, de időközben a WWF beelőzött ( :] ). Úgyhogy ajánlom mindenki figyelmébe:
WWF KoppenhágaBlog
Múltkor rákerestem Yann Arthus-Bertrand munkásságára, mivel egyből nagy kedvencem lett a HOME. És akkor döbbentem meg egy már korábban készített filmsorozatának létezésén, ugyanis az a közvetlen előzménye az említett filmnek. Yann a Földünk a magasból 16 részes dokumentum sorozatáról lett igazán híres, és nem véletlenül. Bár egy külön cikket is megérne e természetfilm széria, most csak annyiból említettem meg, mert e cikk témájával és kuriózum főhősével a sorozat kapcsán ismerkedtem meg.
Dr. Gordon Hisashi Sato, Ph.D.
1927 december 17-én született, Amerikában, egy japán emigráns családban. A II. Világháború kitörésekor (pontosabban Pearl Harbour után) deportálták családjával együtt Manzanarba, egy amolyan elszeparáló táborba, nehogy az amerikai japánok amerikaiakra támadjanak. Manzanar egy büntetőtelep hangulatú hely volt, sivatagos, világon túli állapotával. Az ide deportált családok, több ezer ember mindennap éhezett és nélkülözött. A háború végeztével aztán visszatérhettek eredeti lakóhelyeikre, de eddigre már Satoban mély nyomokat hagyott a nélkülözés. Később kertészként helyezkedett el a Californiai Technológiai Intézet szomszédságában, majd jött a sorsfordító véletlen, felborult furgonjával és megsérült a csuklója. Mivel így nem tudott zsákokat cipelni és plántálni, gondolt egyet és bement az Intézetbe, azzal az ötlettel, hogy ő ott szeretne tanulni. Sorra küldözgette az egyik Nobel-díjas a másikhoz, mígnem egy meghallgatásra hívták és felvették magukhoz. Hát így indult el a tudományos pályán. Sato aztán a sejtbiológia területén kutatott és több olyan központi kérdéskör felderítésében vett rész, mint a DNS-RNS működési elve (a mRNS-t akkor még nem ismerték, viszont ők keresték azt a láncszemet, ami aztán a mRNS lett), a kemoterápia működése és hatásmechanizmusa, stb.De mindez esetünkben nem olyan lényeges, ellentétben az Intézet utáni munkásságával. Még a korábbi évek idején, egy konferencián találkozott eritreaiakkal, akik éppen a szabadságharcukat vívták Etiópiával. Akkor tudta meg, hogy a Föld egyik legszegényebb népe micsoda küzdelmet vív függetlenségéért és boldogulásáért, és, hogy ezért bosszúból mekkora éhínséget kell elszenvednie Etiópiától. A volt császárság ugyanis nem tolerálta a kísérletet, és megtorlásként élelmiszer embargóval büntette északi tartományát. Sato visszaemlékezett saját tapasztalataira az elnyomást és az éhezést illetőleg és úgy döntött, segíteni fog az afrikai népen.
Eritrea
Eredetileg segélyszállítmányokat szállított Eritreába, főleg ruhákat, majd a vízutánpótlás biztosításán foglalatoskodott. RO szűrőket és víztisztítókat szerzett és tengervizet alakított ihatóvá, majd ugyanezt tette, de jéggé fagyasztással és fertőtlenítéssel. De a helyiekkel kísérleteztek azzal is, hogy kis tengervizes medencékben algákat neveltek, majd ezekbe márnákat telepítettek. Mikor a háború véget ért, egy újabb hatalmas problémával kellett szembesülni, méghozzá a gazdaság nemlétével és az éhezéssel. Ma Eritrea a 152. a GDP listán a 180-ból, de ez akkoriban, 1991-ben még rosszabb volt.Ígyhát új kihívás akadt, a sivatagos, kemény körülményeket valahogy úgy alakítani, hogy azok élelmet tudjanak biztosítani a lakosság számára.Az algatenyésztés kapcsán jutott Sato eszébe, hogy a halászat kézenfekvő ötletnek számít, hiszen az ország eléggé nagy partszakasszal bír, viszont nagyon kevés partmenti növényzettel, így nem tudnak ott, helyben felnevelődni a halak. Ígyhát a partvonalon is honos mangrove felé fordult figyelme. Ha a növényt termeszteni kezdenék a partokon, akkor lenne hol élnie a halaknak, és a lehulló levelek trágyáznák is a tengert. Ám a mangrove csaknem akart életben maradni!
’Mangrove farming’ – lépésről lépésre
1., mangrove ültetés és annak problematikája
Sato és csapata sokáig küzdött azzal, hogy a mangrovék életben maradjanak. A partszakaszon ugyanis csak 15%-ban éltek meg eredetileg a fák és nem tudták, hogy mi is a gond. Aztán szépen lassan Sato rájött, hogy csak ott találhatóak eredetileg mangrovék, ahol az időnkénti esőzések folyókat alakítanak ki. Mivel ezen fajok teljesen a sós vízhez szoktak, így csak a folyók által bemosott ásványi adalékok jelenthették a megoldást. Így is volt. A tengerparti homokban és a tengervízben minden anyag megtalálható a növények számára, kivéve a nitrogént, foszfort és vasat. Ezek viszont nélkülözhetetlenek a növekedésükhöz. Tehát meg kellett oldani, hogy valahogyan pótolják ezeket az anyagokat, persze úgy, hogy azt szinte fillérekből meg lehessen oldani, lévén az ország az élelmiszer segélyeknek köszönhetően van életben, így nincs felesleges forrásuk trágyára.
2., mangrove, mint állati eleség
Aztán Sato észrevette, hogy a beduinok általában hagyják, hogy az állataik legelgessék a mangrovékat. Ha viszont a tevék megeszik ezt a növényt és meg is tudják emészteni, akkor elvileg kifejezetten takarmányt is lehetne előállítani a fákból, nem kellene kizárólag a természetes haltenyésztéssel foglalatoskodni. Az állatoknál be is vált a mangrove. A tevék és kecskék boldogan fogyasztották, ám felmerült egy gond. A táplálék önmagában kevés fehérjét biztosított az állatok számára, így azoknak nem születtek utódaik és nem tudtak nagyobb mennyiségű húst termelni.
3., megoldások
És ekkor Sato beindult. Kitalálta, hogy a fáknak szánt trágyázást úgy lehetne megoldani, hogy az állatok és emberek vizeletéből állítanak elő foszfort és nitrogént, méghozzá úgy, hogy minden fapalántához elásnak egy 500 grammos zsákot, amiben egy keverék urea és diammónium-foszfát van. Az urea (más néven diaminometanál) egy fehér kristályos anyag, mely az emlősök fehérjebontásának egyik végterméke és a vizelettel távozik. Egy felnőtt férfi naponta 25-30g ureát pisil ki. Egy ilyen tasak pedig elegendő egy fának 3 évig. Ám a vasat is biztosítani kell! Ez egy olyan országban, ami 30 évig háborúzott bagatell dolog, hiszen mindenfelé roncsok hevernek (a szovjetek támogatták anno a függetlenségi háborújukat, így ők fegyvereket adtak az eritreaiaknak). Nem kellett hát mást csinálni, mint kis vasdarabokat elásni a zsákok mellé. Közben kikísérletezték, az ideális kiszivárgást is, különböző zsákokat ástak el a földben, olyat, amin nem volt lyuk, olyat, amin csak 1 volt, 2, 3, 4, 6, 8. Végül arra jutottak, hogy a legideálisabb a 3 lyuk, ekkor tökéletesen optimális a trágyázás, és minden kiszivárgó anyagot felszív a fa, és beépíti szöveteibe, nem kell a tenger szennyezésétől félni.
Miután a mangrove eléri azt a kort, hogy szüretelni lehessen, learatják a leveleit, lemossák az arra rakódott sókat tengervízzel (mivel a mangrove sajátságos tulajdonsága, hogy a gyökerei a tengervíz sóit eljuttatják a levelekig, ott az kicsapódik, majd a levél elhalásával lehullik és távozik a növény szervezetéből), majd megpermetezik ureával (amihez állati és emberi vizeletből jutnak), és így adják az állatoknak. Aztán az állatok bendőjében az urea ammónia tartalma a cellulózból a bontóbacik által kiválasztott cukorral proteint alkot az állat számára, így azok kb „húst” tudnak gyártani. Az urea nélkül pusztán csak életben tudnának maradni, hiszen a növényekből a cukrot és energiaadó vegyületeket ki tud vonni az emésztésük, de fehérjét nem tud szintetizálni a kellő mértékben, így szaporodni sem tudnának.De honnan lehet elegendő ureát szerezni, ha egyszer az állattenyésztés eléréséhez már eleve kellett egy jókora adag? Mi sem egyszerűbb! Mivel még a háborúban kísérleteztek az alga és márna tenyésztéssel, Sato elkezdett ehető algákat termeszteni, plusz a helyiektől azt kérte, hogy a halakból megmaradó szemetet, valamint a nem elfogyasztott halakat őröljék meg, és keverjék az állatok élelméhez. Így, az alga és halmaradék fehérjéjét azok szervezete elkezdte hasznosítani és salakanyagként megjelent az urea. Így azt lehetett vinni és elásni a mangrovénknak. Közben megnőttek az első telepítések és máris megugrott a haltenyésztés mértéke, mivel a fák gyökérrendszerei inkubátorként kezdtek üzemelni.
És grátiszként még tűzi és épületfa is keletkezett a rendszerben!
az Avicennia marina és a Rhizophora mucronat, a két honos mangrove fajta
további termeszésbe vont növények, az Atriplex és a Salicornia
a Spartina és a Distichlis spicata
Gazdasági hatások és a project jelentősége
És akkor számoljunk utána kicsit. A leginkább termesztett mangrove az Avicennia, mely táplálóbb a lucernánál. A száraz súlyának 15%-a protein. 1 hektár ilyen mangrove egy évben 20 tonna levelet hoz, ami 3 tonna proteint jelent. Ha ezt átszámoljuk disznóhúsra -100%-os hasznosulással-, akkor arra jutunk, hogy 1 hektárnyi mangrove 10 tonna disznóhúsnyi táplálékot jelent (kb 100db sertés). Hozzávetőleg 1,5kg disznóhúsban 2000 kalória van, ami egy felnőtt férfi napi élelemadagja, ha ezt vesszük alapul, akkor könnyen kijön a szám, 548kg húst fogyaszt egy ember egy évben, ami 5,5 disznót jelent. Azaz 1 hektár egy évben 18,18 felnőtt férfi ember élelmezését oldja meg. Persze, ha csak és kizárólag húst fogyaszt, és mindenki európai felnőtt férfi.
A Manzanarhoz közben már társult a Seaphire Corporation kutatása is, amivel segítenek Satoéknak garnélákat tenyészteni, valamint egy Salicornia nevű növényt termeszteni, melynek magjaiból jó minőségű főzőolajat lehet előállítani.
Sőt a nyugati országoknak is megérné befektetni, hiszen a fatelepítéssel meg lehet kötni a légkörben lévő széndioxidot, és ez újabb hatalmas előnyt jelentene. Egy program, amely csökkenti a CO2 szintet, munkához és élelemhez juttatja a nélkülözőket és helyben tartja a lakosságot, gátat szab a migrációnak.
Ezidáig Sato több mint $550.000.-t fektetett bele programjába, megtakarításaiból, nemzetközi díjaiból (ugyanis ő nyerte a 2005-ben a Rolex és a Blue Planet díjakat), és jelenleg már több mint 800.000. fát ültettek, eredetileg Hergigoban. Ám mostmár Massawában van a program központja (Massawa amúgy a Föld egyik legszárazabb helye, évente a csapadék nem haladja meg a 20 mm-t!). Jelenleg egy olyan oktatási rendszer kiépítésén fáradoznak a project vezetői, melyjel meg tudják tanítani a helyieket a mangrove alapú mezőgazdaságra.A Manzanar project ráadásul csak az első lépés, hiszen Mauritánia, Afrika nyugati partvidékén szintén belekezdett Sato irányításával a programba, de Kína is érdeklődik, ahogyan az arab országok is, vagy akár Chile az Atakama sivataggal.
Sato vélekedése a problémákról
Életműdíjának átvételekor tartott beszédében Sato külön kitért arra, hogy a mangrove termesztéses mezőgazdaság egész Afrikát el tudná látni élelemmel. Kiemelte, hogy Szudánban, ahol 161.880. négyzetkilométer terület van és a két Nílus is ered, ott egész Afrikát élelmezni tudnák. Ennek ellenére ma élelmiszersegélyek nélkül éhen halna a nép, a központi kormányzat módszeresen erőszakot alkalmaz a Sariával (mint az iszlám törvénykezéssel), amiben több ezren haltak már meg. Nigériában, ahol hatalmas mennyiségű olajat termelnek ki, a lakosság túlnyomó része annyira szegény, hogy még annyi olajat sem tud megvenni, amivel az ételét meg tudná főzni. Amikor Sani Abacha, a volt diktátor egy szexorgián a viagrától infarktust kapott és meghalt, pár nappal később felesége 18 bőröndnyi pénzzel jelent meg a repülőtéren. Ruandában az élelem miatt robbant ki (többek között) az egyik legnagyobb népirtás, Zimbabwe, a 2. legfejledtebb gazdasággal rendelkezett afrikai ország ma élelmiszer exportra szorul. Kenyában szintén dúl a szegénység, mégis elnökük, Arap Moi a világ 6. leggazdagabb embere volt a ’90-es években, a korrupciónak és illegális aranykereskedelemnek köszönhetően.
Sato a problémák forrását a politikában, kultúrában és a vallásokban látja. Ez a három dolog az, ami elszívja a pénzeket a társadalomtól, korrupciót okoz és viszályokat szít.Mikor úgy döntött, hogy Eritreába utazik és belevág ottani munkájába, azért döntött így, mert az ország annyira szegény volt, hogy az emberek tudták, hogy tisztán kell játszaniuk. Nem volt és ma sincs korrupció, minden dollár hasznosulni tud és az emberek akarnak tenni a jövőért.
És végül egy idézet beszédéből zárásként: „Mi tudósok vagyunk. Örökösei az indokok korának. Mi vagyunk a nyugati racionalitás gyakorlói. Ígyhát tapasztalataink alapján kell gondolkodnunk, nempedig vallásos hittel vagy történelmi legendákkal.”
Nemrég jelent meg a hírekben, hogy egy új, óriáskancsókát találtak a tudósok. Ám a történet érdekessége nem pusztán az új faj felfedezése volt, hanem az, hogy a 2. legnagyobb nepenthest (melynek 35 centis kancsói vannak) Sir David Attenborough -ról nevezték el, tisztelegve munkássága előtt és ajándékként 80. születésnapjára.
Történt egyszer, hogy misszionáriusok akartak adótornyot építeni a Palawan-i dzsungel közepén (Fülöp-szigetek), és pillanatok alatt eltévedtek. Mikor egy hét elteltével nagy nehezen kimentették őket, elmesélték, hogy láttak egy fura kinézetű, kancsóka-szerű, hatalmas növényt. Ez a hír lassan eljutott Stewart McPherson, Alastair Robinson és Volker Heinrich tudósokhoz is, akik nyomban tudták, hogy érdemes lenne elutazni az említett helyre, és felkutatni a különleges növényeket.
(Stewart McPherson amúgy az a figura, aki az elmúlt 3 évet azzal töltötte, hogy az eddig ismert 120 kancsóka fajtát, valamint pár még nem publikáltat katalogizálta, és idén adta ki a RedFern gondozásában különlegesen jó könyvét e témában. Ajánlom mindenki figyelmébe, akit érdekel a botanika ezen része. A cikkben látható képek is az ő fotói.)
A növényről
A növények talaja a nagyobb méretű kancsókáknál jellemzőnek mondható tőzegmoha és ’ultramafic’ kőzet (magyar megfelelőjét nem találtam meg, talán ’metamorf kőzet’). Ennek jelentősége abban áll, hogy míg a szilícium kevés anyagukban, addig a vas és a magnézium sok. Azon két anyag, ami amúgy nem a legkedvezőbb a növények számára.
Palawan (illetve Fülöp-szigetek) a 3. legjelentősebb kancsóka lelőhely Szumátra és Borneó után, a maga 17 fajával, amiből 16 őshonos a szigeteken (például N. Philippinensis = N. Alata Danser 1928, N. Deaniana Macfarlane 1908, N. Mira Jebb&Cheek 1998, N. Mantalingajanensis Nerz&Wistuba 1992). A sziget jelentősége abban áll, hogy a Pleisztocén alatt egy vékony földsáv kötötte össze Borneóval.
Az Attenboroughii-k egy elszeparált, 10 négyzetkilométernél kisebb sávban élnek, 1650-1726 méteres magasságban a Viktória-hegyen (09°22.105’N, 118°18.484’E), ami már önmagában bizonyítja, hogy nem hibridről vagy valamilyen elszármazott fajtáról van szó, hanem egy külön fajról. A felfedező kutatás során csak egy pár szász egyedből álló területet találtak, így máris CITES I-es védettségűekké váltak.
Kancsóik a földön pihennek, támaszkodnak, mivel a kancsók az esetek többségében teljesen telítetten nedveikkel. A kancsóban 2 különböző folyadék van (összesen 350-750 cm3). Az alsó harmad egy tej-szerű, áttetsző és viszkózus anyag, ami maga az emésztőnedv koktél, míg a felső 2/3 része víz, ami otthont ad több moszkitó faj lárváinak (ezen a ponton merül fel, hogy a kancsókban általánosságban felbukkanó egyéb életformák nem szimbiózisként élnek a növényekkel, hanem inkább kommenzalizmus-ok, asztalközösségek. A kancsókákra nézve közömbös, hogy a víz részben kik élnek, míg a lakóknak előnyös az együttélés.)
A virágzatuk júliustól augusztusig „nyílik”, ekkor jelennek meg az 55-80 cm-es, illatos virágzatok, példányonként 1.
Valószínűleg a leszármazásban a N. Rajah-val, N. Mantalingajanensis-szel és az N. Mira-val mutat rokonságot.
Miért pont Attenboroughii?
A botanikusok egyöntetűen döntöttek Hangyaevő David mellett, ugyanis egyaránt nagyra becsülték az angol természetfilmes életművét, azt, hogy milliók számára tette elérhetővé a természet megismerését, színvonalasan bemutatva annak szépségét és ezzel inspirálva generációkat.
A legújabb Attenborough 3 kollégáját követi, ugyanis a TV-sről már korábban elneveztek egy Új-Guinea-i hangyászt, egy Ecuador-i fát, valamint egy Júra kori tengeri ragadozót, az Attenborosaurust.
Még régebben, jópárévemárannak, felhívódott a figyelmem Charles Moore kapitányra és munkásságára. Annyit elég előéletéről tudni, hogy egy amerikai Fa Nándor volt, versenyvitorlázott és hajózott, és egyszer egyik ilyen megmérettetésről hazafelé egy új útvonalat választott ki hajójának. És ekkor változott meg minden az életében. Mikor a hajó gyomrából feljött a fedélzetre, a ladik már javában egy tengeri szeméttelep közepén hasított. Teljesen megdöbbentette a látvány, és elhatározta, hogy utána jár a jelenségnek, felkutatja annak okait.
A Keleti Szemétfolt
A Keleti Szemétfolt -ahogyan Curtis Ebbesmeyer elnevezte- kb akkora, mint Texas állam. Hogy értsük ezt az arányt nem amerikaiakként, ez a folt akkora, mint 7,5 Magyarország… hagyok időt… tehát képzeljük el, amint elindulunk kb Miskolcról, és 7,5-szer messzebbre utazunk, mint Sopron, mondjuk Addia-Abebába, Etiópia fővárosába, vagy Kabulba, az afgán központba, esetleg Izland túlsó oldalára. Ezt a szemétfoltban hozzávetőleg 3 millió tonna műanyag alkotja.
A kezdetek kezdete óta szemetelnek az emberek a tengerekbe, csakhogy az eddig így odakerült szemét szépen le is bontódott. Különböző mikroorganizmusok a szerves anyagokat szétszedték és visszakerültek valahogyan a körforgásba, sőt, még a vasat is lebontják (többek között oxigénre) különböző bacik. De a műanyagot nem! Azt csupán csak az UV sugárzás tudja széttördelni apróbb részekké, de attól az még ugyan úgy lebeg a tenger felszínén. És ez maga a gond (persze, magán a szemetelésen túl). Az áramlatokkal összeterelt műanyag foltok a fajsúlyuk miatt a víz felső rétegében sűrűsödnek fel, és bár ezek a területek sivatagoknak számítanak ökológiai szempontból, attól még szerepük van. A tengerekben és óceánokban ugyanis a víz felső rétegében játszódik le a plankton képződés, a fotoszintézis, ami az alapját adja a vízi ökoszisztémáknak. Maga a táplálék képződik itt, amit aztán sorra több tápláléklánc hasznosít. Ígyhát, a plankton és egyéb táplálékok csökkenésével sem az itt vadászó madarak (albatrosz pl), sem az átvonulni akaró halfélék nem jutnak elegendő táplálékhoz. A minden nap kifejlődő fitoplanktonokat (mindenféle vízben úszó növényeket) estére a minden nap megjelenő állati planktonok fogyasztják el. Képzeljük csak el, hogy a Föld ezen részére eső napfény a vízben a planktonokban hasznosul, növényi élőlényekké alakul az energia, majd állativá, majd más és más állati anyagokban raktározódik és működik tovább. De a műanyag darabok elszigetelik ezt a fényt a fitoplanktonoktól.
Ezek mellett az apró színes vagy éppen áttetsző műanyagok nagyon hasonlítanak a krillhez, így a legtöbb itt vadászó élőlény tápláléknak nézi a szemetet és elfogyasztja, így megpecsételve sorsát. Madarak, vízi emlősök, halak mindennapi élelmének részét képezik ezen szemétszilánkok, amik előbb-utóbb vagy megmérgezik őket, vagy egyszerűen elzárják a gyomrukat, éhen halasztják őket. De számtalan esetben a szemét megfojtja, megvágja az állatokat, ami sajnos ugyan azt eredményezi.
Amikor Moore kapitányék méréseket hajtottak végre, igyekeztek mindenhonnan mintákat venni, ügyelve arra, hogy a ciklikus mozgásokat is figyelembe vegyék, az áramlás folyamatos haladása mellett. Találtak veszélyes vegyi anyagok hordóit, halászhálókat, gallonos fehérítő flakonokat, hihetetlenül sok PET palackot, de röplabda darabokat, TV részeket, kamionabroncsok részeit is.
Érdekes módon, elsődlegesen mégsem a szennyezés fizikai problémája a legfőbb gond. Hideshige Takada, egy japán környezeti geokémikus mutatott ugyanis rá, hogy a vízben nem bomló műanyagok idővel olyan olajos vagy olaj alapú mérgeket bocsátanak ki magukból, mint a jól ismert DDT és egy másik, közepesen mérgező szerves molekulát, a PCB-t. Minden évben 5,5 kvadmillió (5.500.000.000.000.000.) PET palack készül a világon, és amikor ezek egy része a vizekbe kerül, ott az UV fény hatására apró szilánkokká töredezik szét. Az átlátszó szilánkok aztán különböző kémiai folyamatok által veszélyes vegyületeket kötnek magukhoz és szállítják azokat ide-oda.
Felmerül a kérdés, hogy honnan jut ennyi szemét a tengerekbe. Nos, bizonyára emlékszünk még arra, amikor egy szeméttározó telep gátja átszakadt keleti szomszédunknál, és hatalmas mennyiségű szemét borította a Tisza felszínét. Akkor persze mindenki felháborodott a hírek képeit látva az úszó flakonokon és szeméten. Nincs ez máshogyan a világ másik felén sem. Mindazon szemét, mely nem tárolódik el a szárazföldön (vagy nem hasznosul újra), az idővel az óceánokba jut. Az illegális szemétlerakások, a gondatlanság, a bemosódás, a szimpla szemetelés, a direkt szemetelés mind-mind a vizekbe juttatja a műanyagokat, és az szépen utazik tova. Egészen addig, amíg egy ilyen szemétfolt részét nem képezi. Ezek az áramlatok ugyanis körkörösen mozognak, így „zárt” rendszert alkotnak. És ha még hozzávesszük, hogy a Föld óceánjainak 40%-a ilyen áramlatfolt, ahol körbe-körbe úszik a műanyagszemét, akkor könnyű ráébrednünk a jelenség lehetséges méreteire: az úszó szemétfoltok a bolygó ¼-ét alkotják.
Aki szeretne még 7 percet az életéből ennek a témának szentelni, és egy kicsit részletesebben, de érthetően megtudni a dologról, annak ajánlom Moore-t a TED videóján, magyar feliratozással: itt!
Már eléggé vártam ezt (Steel és Eszter a megmondhatói), és most végre itt vannak! De hogy mik is ezek a növények és hogyan kell tartani őket, íme itt egy rövidebb bejegyzés róluk:
Szóval, a Lecanopteris egy olyan páfrányféle, mely hangyákkal él szimbiózisban. Nem tudom, hogy konkrét magyar nevük létezik e (már), de az angol közvetlen fordítása szerint hangyapáfrányok. Itt kell megjegyezni, hogy aki szeretne róluk bővebb infókat is olvasni, az böngésszen még ’antplant’ kulcsszóval is, mert azzal is rájuk akadhat… nomeg 3 társukra, akik e cikkben is teret kapnak.
Tehát, a Lecano-k főleg a Maláj és Pápua szigetvilág környékén élnek, és különlegességük, hogy a tápanyagszegény életkörülményekhez alakuk megváltozásával alkalmazkodtak… illetve nem biztos, mert a genetikai kutatások és az evolúciós tudományok nem tudják egyenlőre, hogy szelekciós mutációról van szó (azaz a növények mutáció útján tökéletesedtek, fejlődtek) vagy egy ökológiai társulás áll a dolog mögött (a növények és a hangyák találkoztak, és tapasztalati úton életük közösen halad tovább). Ennek a dilemmának az oka az, hogy a hangyák simán tudnak élni a Lecano-k nélkül, ám a páfrányok már nem minden területen (például a fákon sokkal nehezebben). Meg kell azért jegyezni azt is, hogy a szimbionta fajok főleg olyan hangyák, akik nem rendelkeznek mérgekkel és fullánkokkal. Node, mindegy is a dolog számunkra!
A történet ott kezdődött, hogy a Lecano-k nőttek-növögettek és rizómájukat „galériásan” kezdték kialakítani, mindenhol kisebb járatok, falak jöttek létre bennük, mások pedig gömb vagy félgömb formát kezdtek átölelni, és így egy fészket építeni. Aztán megjelentek lukak a rizómákon, és a hangyák innentől kezdve be tudtak költözni oda.
(a hangyák: Iridomyrmex cordatus, Iridomyrmex murinus, Crematogaster treubi, Crematogaster difformis, Camponotus pallidas főleg)
A kis rovarkolóniáknak tökéletes lakást biztosítanak ezek a növények. Olyannyira így van ez, hogy bizonyos fajok külön cellulóz falakkal tuningolják a növények környékét, bővítik a szállásukat és alakítják annak kialakítását. Külön lárvakeltetésre használnak részeket benne. A növény ezért pedig tápanyagokat kap. Méghozzá nem is akármilyen módon! Ugyanis a hangyáknál megfigyelték, hogy szemétkupacaikat a növény számára kedvező helyre pakolják, így a legyilkolt rovarok, bogarak maradványait is, amivel abból a szén és nitrogén tartalmú anyagok egyből feldolgozásra is kerülnek a Lecano-kban.
A Lecano-k elterjedését vizsgálva tudósok azt kapták (Henuipman és Verduyn, 1987), hogy az eltérő páfrányfajták geológiai okokra vezethetőek vissza, azaz egyszerűen máshol élnek és nem -vagy eddig még nem- tudnak tovább terjedni. Ám vitathatatlan érdemük, vagy inkább érdekességük a hangyák alkalmazása, befogadása. Ugyanis DNS vizsgálatokkal kikutatták már, hogy a Lecano-k egyik legközelebbi nem Lecano rokona egy Microsorum linguiforme nevű növény, ami szintén galériákat hoz létre rizómájában, ám bejáratok sehova sem keletkeznek, így meg bizony elég nehéz dolguk volna a lakóknak.
egy Microsorum
Aki tartani szeretné őket, annak a klasszikus alföldi nepi körülmények kellenek, ültetőközegbe pedig perlit, lávakő, novobalt (vagy Sphagnum), kéreg, 1,5:1,5:6:1 arányú eloszlásban.
Myrmecodia tuberosa - Allan Self fotója és b-chan képei alapján
Ha valaki tovább olvasgat a témában, az bizonyára találkozni fog egy Myrmecodia elnevezésű fajjal is. Nos, a Myrmeco-k a Lecano-k polifiletikus rokonai, ami annyit tesz, hogy különböző ősöktől származnak, de mégis fejlődésük során hasonló tulajdonságokat vettek fel.
Első sorban Ausztrália mocsaras (legészakibb) részein honosak, a mangrove és alföldi erdők vidékén (Cairns és Cape York területei). Ezek a szépségek viszont nem páfrányok, annak ellenére, hogy ők is főleg a fentebb is említett Iridomyrmex cordatus hangyáknak adnak lakást, járatokkal telehálózott, funkciót vesztett szárgumóikban. A társulásuk ugyan úgy működik, mint a Lecano-k esetében, szállásért szemétkupacokat kapnak a növények.
A Myrmeco-k tartása szintén nem bonyolult, csak pár klímafüggő kártevő rovar ellenségük van a hétköznapi fajtákból és magról is egyszerű nevelni őket. Egyedül a közeg állandó nedvességét kell biztosítani (egy üvegház mellett). Szeretik, ha két locsolás között kicsit megszikkadnak, de azért 2-3 naponta meg kell locsolni őket. A leggyakoribb hiba szokott lenni, hogy a túl hideg víz hatására megbarnul vagy megfoltosodik a növény.
Hőmérséklet terén 30°C/20°C a kedvező számukra, de ettől függetlenül lassan nőnek.
Ültető közegnek a legjobb a 2-3cm-es, állott, átmosott* fenyőkéreg (a friss megmérgezheti a növényt), mészmentes kvarchomok, kókuszháncs, zúzott és mosott tufa vagy lávakő 3:1:0,5:5 arányú keveréke.
*az átmosott kéreg annyit tesz, hogy jó alaposan ki kell forrázni kb 20 percig, majd napon megszárítani teljesen, és újra kiforrázni 15-20 percig.
A 3. fajtát csak megemlítés szinten emelném ide, mert tényleg elég kevés róla az infó. Ez a Hydnophytum-ok, amik a Myrmeco-kkal egy helyen élnek.
Fentebb pedig egy nagyon humoros kép -sajnos életlen, mert kicsi-, egy Rafflesiana kancsóka mellett egy Dischida.
Zárásul pedig egy másik érdekesség, a Dischida. Ide 80 fajta tartozik jelen állások szerint, és mindegyik hangyáknak otthont adó, epifita növény. Hazájuk DK Ázsia és É Ausztrália, ahol a rokon fajuk, a Hoya-k (a panelnyelven csak viaszvirágnak nevezett növények) is megtalálhatóak. Képesek olyan leveleket létrehozni, melyekben egy üreg jön létre, miután abban megszűnik a funkció, és a megmaradó indák, kacsok, szárféleségek aztán később tökéletes alapot szolgálnak a beköltöző hangyacivilizációk kiépüléséhez. De, egyes fajaik inkább kagylóhoz hasonló, falakhoz tapadó levelekkel dolgoznak, és azokban adnak szállást.
Virágaik ékszerekhez hasonlító apróságok, fehér, rózsaszín, piros és narancs színekben. Fajtól függően darazsak avagy önmaguk által porzódnak be.
Tartásuk nagyon egyszerű, még sanyargatás (szerető kezek) beiktatásakor is. Csak arra kell figyelni, hogy ne legyenek túlöntözve és ne hűljenek meg. Ültetni kéreg vagy páfrányrizóma darálékba lehet őket, némi tőzegmohával keverve (tipikus szegény epifita földbe).
KELL egy ilyen bejegyzést is csinálnom, mert még környezetemben is van pár téveszme a kancsókákról. No, azért ez csak amolyan minimális okítás lesz, de azért több a semminél. Mondjuk a Top3 téveszme:
3., Párizsival és hasonlókkal nem lehet etetni a növényeket. Az ennek az oka, hogy viszonylag ritkán találkoztak az elmúlt évtízezrek alatt kóborparízerekkel a dzsungelben, így nincsenek hozzászokva a benne megtalálható fehérjékhez. Ezek olyan tömények számukra, hogy pár nap alatt meg tudják ölni a kancsót, sőt sokszor magát a növényt is.
2., A kancsókák sapkája nem csapódik le, amikor elkap valamit. És ennek ugyan az az oka, minthogy nem szalad és öl le mondjuk szarvasokat. Ha ilyen aktív dolgokat tudna, akkor méreggel ölne, vagy valami gyors és csapda nélküli módszerrel. Valójában csak szabályozza az emésztőnedvek párolgását és védi az esőtől az ideális koncentrációt.
éééééééééés! Tra-tra-tra-traaaaaa!
1., A kancsóka kancsója nem a virága, hanem a levelének a vége! Pontosabban a levele, melynek ilyen fura és vicces az alakja. Nagyon nem mindegy! Ha belegondolunk, annyi a különbség, hogy nem ezen keresztül szaporodik és nem a virágával eszik.
A legnagyobb kancsóka (nepenthes), amiről eddig tudunk. Mindössze 2 helyen honos, a borneói Kinabalu és testvére, a Tambuyukon hegyen, Sabah tartományban.
1858-óta tud a Nyugati világ a növény létezéséről, ekkor gyűjtötte be ugyanis az első példányt Hugh Low a Kinabalun (a Veitch Nursery-nek, Frederick William Urbidge megbízásából), majd egy évvel később Joseph Dalton Hooker (az angol Kew Gardens alapítója, és Darwin kispajtása) dokumentálta és nevezte el James Brooke, az első Sarawak-i fehér rádzsa után. A maláj ’rajah’ szó egyébiránt azt jelenti, hogy ’király’.
1881-ig nem tudták ’megkultiválni’ (valaki tud magyar szót a cultivation azon jelentésére, amikor arra utal, hogy ’egy növényt a természetből mesterséges környezetbe, egyfajta gyűjteménybe foglalni és sikeresen tartani’?).
A növény (hát naná) kancsóiról lett híres, mivel az alsók akár 35 centi magasak és 18 centi szélesek is lehetnek, és egy ilyenben 3,5 liter lötty (víz + 2,5 liternyi bontóenzim, emésztőnedv) is elő tud fordulni... persze, általában 200ml a jellemző. Mindez persze nem jelenti azt, hogy lovakat eszik, bár a 2 patkányokat és kisemlősöket is csapdába ejtő nepkó egyike a Rajah (a másik pedig a Rafflesiana). A kancsók amúgy közkedvelt dolgok a természetben is, szállást adnak 2 moszkitófajnak, melyek kifejezetten ezekben kelnek (Culex rajah és a Toxorhynchites rajah, Masuhisa Tsukamoto 1986-os begyűjtése és 1989-es publikációja alapján), egy póknak (Misumenops Nepenthicoda), valamint a dajákok pohárnak és lábasnak is használták ezeket (amíg a parkőrség ki nem tiltotta őket a rezervátumból). És, ha a kancsó a legnagyobb, akkor a kancsó részei is rekorderek, a legnagyobb sapeszuk és legnagyobb csalinektárkiválasztásuk is nekik van.
De a növénynek nem csak a kancsói nagyok! Levélnyúlványai (az a rész, mely a levél levélszerű részét és a kancsó tövét összeköti) 6m-ig nyúlhatnak, de általában 3m-nél nem hosszabbak. Amúgy ez egy jellegzetesség a Rajah-nak, ugyanis a levél lemeze elemelkedik ettől a szártól (furanyelven: a tendril a laminától), és ez egyedül még a N. Clipeata-nál fordul elő.
Virága az év bármely szakaszában megjelenhet, ilyenkor egy 80-120cm-es száron nő a barnásvörös, erős cukor illatot kibocsátó, kinézetre jellegzetes kancsóka virág, mely a laikusoknak egy lecsupaszított szőlőfürtre hasonlít leginkább.
Élőhelye a már említett Kinabalu, mely egy friss, vulkanikus, gránitkőzetű hegy, a lankáin homokköves-palás, és 35 millió évvel ezelőtti tengeri sókkal borított. Sok itt a magnézium és az alkáli elem -ez adja a hely sajátos faunáját. A Rajah-ok érdekes módon megtanulták tolerálni a talajban itt előforduló krómféleségeket és nikkelt, így őket nem mérgezik meg ezek az anyagok (ez szintén így van az N. x Alisaputrana és az N. Villosa esetében is).
Kultuszvideó 'Hangyaevő' Davidtől és a Rajahról: itt
A Rajah, Khasiana kollégájával a 2 szerencsétlen, melyek olyan szinten a kihalás szélére kerültek, hogy a CITES I-es indexében vannak, minden más védett kancsóka a II-be tartozik. Szerencsére, mióta a klónok (4 eltérő példányéi a Kew Gardens-ből) forgalomba kerültek, valamint kitört a nagy Rajah láz és érdeklődés ismét, azóta nincs kereslet az eredetileg begyűjtött (erdőből kilopott) példányokra.
Az 1997-es, 1998-as El Nino hatás szinte felszámolta a Rajah-okat, mikor tüzek gyulladtak a Kinabalu Nemzeti Park 9 részén, így mára már védett és ellenőrzött helyekre vannak telepítve, köszönet Ansow Gunsalamnak, aki létrehozott számukra egy menedéket Mesilau-ban. Ez az egyetlen hely, ahol jó esély van megpillantásukra, és itt több 100 éves példányok is vannak.
Hibridek
Több természetes hibridje is ismert (pollenjük 10km távolságra tud eljutni), ezek szintén félelmetesen szépek.
N. Edwardsiana x N. Rajah
N. Fallax x N. Rajah
N. Fusca x N. Rajah
N. Macrovulgaris x N. Rajah
N. Rajah x N. Tentaculata
N. x Alisaputrana - 2002 óta lehet tudni, hogy az N. x Alisaputrana is hibrid. Az N. Rajah és az N. Burbidgeae hibridje.
Datuk Lamri Ali tiszteletére nevezték el, ő volt a Sabahi Parkok igazgatója. A legszebb jellemzőit ötvözi szüleinek, melyre csak egy példa, hogy Phillipps és Lamb ezt a fajt nevezte el ’Leopárd kancsókának’. Amúgy ügyesen mászik és gyakran hoz felső kancsókat.
N. x Kinabaluensis Sh. Kurata (1976)N. Rajah x N. Villosa
Először Lilian Gibbs gyűjtötte 1910-ben, majd 1976-banKurata nevezte el, elsőnek külön fajtaként.
Tartása
Legendásan nehéz tartása inkább az információhiány miatt van. Nomeg történeti okokból kifolyólag. Ugyanis az első begyűjtő Veitch Nurseries a kezdetek kezdetén sem tudta életben tartani a növényeket, sőt 1905-re az utolsó ’megkultivált’ példány is kihalt az ír otthonában. Valószínűleg ott is csak azért húzta eddig, mert kellően hűs volt neki.
Amit össze tudtam szedni, az egy ICPS Newletter beli Thomas C. Gibson cikkből (Ont he cultivation of the giant Malaysian Pitcherplant 1983 december, Vol.: 12), valamint Jeremiah Harris néhány fórum hozzászólásából tevődik össze. Nomeg a különböző -de valószínűleg igaz- legendákból, melyek keringenek.
TCG 12 példányon kísérletezett, melyek 9-9 inch (23 cm) átmérővel rendelkeztek. Eredeti, Kinabaluról származó magokból keltette és nevelte őket és 1 levelet hoztak átlagban havonta. Ez alapján arra jutott, hogy 1 év alatt felnőtt példányok lesznek (összesen pedig 4 év kell a felnőtté válásukhoz).
A siker kulcsát 3 dologban határozta meg:
1., rendszeres párásítás
Mivel eleve sok pára van élőhelyükön, ez nélkülözhetetlen számukra, mert csak ekkor hoznak kancsót. Ugyan ez a kancsó méretének a titka (általános szabály), hiszen a növény csak akkor tudja feltölteni a kancsót enzimekkel és a löttyel, ha az nem tud idő előtt elpárologni belőle, illetve közben folyamatosan után tudja tölteni. Ebből adódóan a rendszeres locsolás is szükséges.
2., sok fény
Természetesen a nepikhez mérten sok fény, mert azért ez nem búza. TCG kiemeli a cikkben, hogy az erősebb fényt csak a megetetett növények tolerálják, kedvelik.
3., rendszeres etetés
Ez pedig egy gyakran nem nagyon kiemelt, ám nagyonis fontos dolog. Egy ekkora méretű nepkónál nélkülözhetetlen a rendszeres táplálás, tehát aki nem tudja etetni, az mérlegelje a dolgot, hogy valahogyan pedig KELL. A lassú növekedéshez feltétlenül szükséges a folyamatos ellátás, ráadásul a Rajah nem úgy növekszik, hogy hoz 30 kancsót és vár, hanem folyamatosan hoz 1-et, 1-et, ahogyan telnek és táplálódnak a kancsók.
Ültető közegnek TCG kanadai tőzegmohát és fehér kvarchomokot alkalmazott, 1:1 arányban, 2 éves átültetés mellett. Ahogy megfigyelte, a moha pusztulása és korhadása tápanyaggal látják el a növényt, valamint -mint az köztudott- a moha kellemesen savassá teszi közegét, fertőtleníti és frissen-szellősen tartja azt.
Világítás terén a világos, nyitott tereket próbálta lemodellezni, ahol sok nap süt, de csak néha erősen, hiszen az eredeti élőhelyeken is a hűs szellő és az időnkénti pára vagy köd védi meg a növényeket a túlhevüléstől, megégéstől. Összességében, az üvegházban sok fénnyel, hullámzó párásítással, „hűvösben” és szegényes talajban tartotta őket, nappal 21°C, este 13-15,5°C-on [szerintem ez azért egy kicsit kevés nappal, nálam 26°C-on vidáman növekedik a ded].
Jeremiah a Kinabalun Villosa lampionokkal (Steel, lecserélem, ha lesz jobb, közös kép!)
Szerintem azért Jerremiah Harris közelebb áll az igazsághoz, mivel nagyon komolyan s zorallul csinálja a növényezést! Jeremiah -aki nem mellesleg a Colorado Carnivorous Plant Society alapítója- 3 év alatt nevelte ki a képeken látható kancsókákat. Ő egy extra magashegyi üvegházat készített külön a Rajah-nak. Ennek lényege, hogy 60%-os árnyékoltság mellett a Colorado-i napon ül a növény, ám minimum 75%, de inkább 90% párában, melyet párásító biztosít (azaz itt is van hullámzás). Ezek mellett a hőmérséklet nappal max 26°C, míg este 10°C körül van. Ültető közegnek ő eleinte perlittel kevert Sphagnumot (élő tőzegmoha), majd, mikor már megnőtt a csöppség, tiszta Sphagnumot használt.
Jeremiah Harris honlapja - (tessék olvasni és továbbadni a fórumát és a hírét! Nagyon rendes és barátságos forma, segít ha tud!)
