mohaerdő: Ökoharcosok

Még régebben felmerült bennem, hogy lehetne egy olyan bejegyzés is, ami a legjelentősebb „ökoharcosokról” szólna, olyan emberekről, akik a környezetért, környezetvédelemért és úgy általában öko dolgokért a legtöbbet tettek.

Nos, természetesen ez a koncepció nemcsak nekem jutott eszembe, hanem sok-sok szerkesztőségnek is, és amikor véletlenül a guardian.co.uk egy cikkében (egy 2008.11.28-as cikkében, az Eartshakers: the top 100 green campaigners of all time-ban) visszaköszönt a téma, lefagytam!

Nem akarnék egy 100-as listát ideírni, elég, ha csak e guardian lista top20-át és az érdekesebb neveket illesztem ide.

1., Rachel Carson

2., E.F. Sumacher

3., Jonathan Porritt

4., Sir David Attenborough

5., James Lovelock

6., Wangari Maathai

7., Pince of Wales

8., William Morris

9., Al Gore

10., Gro Harlem Brundtland

11., Richard Sandbrook

12., Amory Lovins

13., Vandana Shiva

14., Ansel Adams

15., Fritjof Capra

16., Aldo Leopold

17., Chico Mendez

18., David Bellamy

19., Joseph Bazalgette

20., John James Audubon

Amiket egyáltalán nem értek, hogy pl hogyan kerülhetett fel egyáltalán egy ilyen listára például 92.-ként Siddharta Gautama Buddha, vagy 99.-nek Jamie Oliver, 89.-nek a Dalai Láma 47.-nek Assisi Szent Ferenc.

Vagy hogy miért kerülhet fel szervezet olyan listára, ahol főleg önálló emberek szerepelnek. Itt a 100. a Father Christmas co2 kompenzációs ajándékküldő szolgálat például. Ez azért is érdekes, mert pl a Greenpeace vagy bármilyen egyéb szervezet (akiknek a vezetői, alapítói néhányan amúgy a listán vannak) is szerepelhetett volna még.

De leginkább a nem megfelelő helyezéseket nem értem. Jane Goodall, akinek köszönhetően alapjaiban változott meg az állatok megfigyelésének módszere csak a 48., a híres gyermekkönyv író és természetjáró ikon, Gerald Durrell csak az 59. lett, Míg Darwin (!) 87. (!!! Hát naná, hogy Darwin volt az őrjöngésem kirobbantója!).

Szóval nem teljesen tudom hova tenni a dolgokat, hogy mi lehetett az az elvrendszer, ami szerint így sorolták be a személyeket, hogy verselők, a BP vezetője és hasonlók sok esetben megelőznek természettudósokat, természettel foglalkozókat, olyan embereket, akik sokkal több más emberre hatottak, sokkal nagyobb hatással voltak, mint az előbbiek. Vallási vezetők, meg legendák alakjai? Hát akár beszavazhatták volna Bambit is, mert ő a leginkább a természettel harmonikusan élő médiaceleb mai napig.

No, mindegy. Nem érdekes, de azért sokat elárult David Adam, a cikk összeállítójának rálátásáról.

Wangari Maathai

Ámde! Szerepelt ezen a listán, méghozzá a megtisztelőbb 6. helyen egy hölgy is, akit már régóta kiszemeltem témának. Ő Wangari Maathai, a híres - és nálunk teljesen ismeretlen- kenyai környezetvédő ikon.

Most az ő bemutatása következik.

Maathai 1940 április vicces elsején született, Ihithe-ben, Kenyában és röviddel később (a nem érdekes részeket átugorva) állatorvosi diplomát szerzett Nairobiban, miután már az USA-ban és Németországban is tanult.

2003 januárjától 2005 novemberéig Mwai Kibaki kormányában volt környezetvédelmi és természeti erőforrás miniszter, miután 98%-os szavazati aránnyal bejutott a Parlamentbe.

Rengeteg díjat és elismerést ítéltek neki.

A világ közvéleménye akkor figyelhetett fel rá igazán, amikor 2002-ben Nobel –békedíjat kapott „a fenntartható fejlődéshez, demokráciához és békéhez való hozzájárulása” címen.

De mi is kell egy ilyen díjhoz?

1977-ben megalapította a Zöld Öv Mozgalmat, ami jelenleg már több mint 32 millió fát ültetett szerte Kenyában, Ugandában, Tanzániában, Malawiban, Lesothoban, Etiópiában és Zimbabwéban (innen kapta a Fák Asszonya nevet).

A program nagyon ötletes módon oldotta meg számos égető probléma integrált megválaszolását. Maathait zavarta társadalmában dívó sztereotípia és sors, melyet a nőkre húztak. A nő akkoriban -és még mostanság is jószerével- a háztartási robotgép multifunkciót látta el (szolid áthallás, szült 2-3, de inkább 4-5 gyereket és akkor nem volt családon belüli erőszak), szinte semmilyen kereseti lehetőséggel és adódóan függetlenséggel sem rendelkezhetett.

És ezek mellé még hozzájött, hogy a környezet a szegénységből és a túlnépesedő társadalomból adódó rizikók miatt eléggé nekiindult a pusztulásnak. Az elsődleges energiaforrás a tűz még ma is, így mindenki vágta a fákat, amivel a talaj erózióját segítette elő. Ismert sztori, nem is részletezném. Akkoriban persze nem volt mindenki által átlátható az, hogyha kivágnak egy fát, akkor többet kellene utánpótlásnak ültetni, és szelektíven kellene eleve ritkítani. Nos, Maathainak ez érthető volt, és bár eleinte nem operatív mozgalmakkal harcolt, mégis idővel egy nagyon jó mintaprogramot állított fel.

Fizetek, ha ültetsz egy fát!

A program lényege az, hogy ha valaki vállalta, hogy ültet egy fát, annak biztosítanak csemetét, és miután azt pár évig életben és prosperitásban tudja tartani ültetője, a program fizet a fa után. Így az asszonyok megbecsült munkát végezhetnek, miközben maguk körül megóvják és gondozzák a környezetet és javítják mezőgazdaságuk hatásfokát is.

Természetesen nem csak a Zöld Öv hozta meg neki az elismerést, hanem számtalan kiállása, fáradhatatlan makacssága és szívóssága, amire egy jó példát a válása szolgált, mikor férje kérte a bíróságot, hogy bontsák fel házasságukat, mert „felesége túl makacs és nem lehet vele együtt élni”. A bíróság meg is állapította ezt a tényt aztán. Számtalanszor letartóztatták, mikor az erdőirtások ellen szólalt fel. 1989-ben ez a szívós makacsság megmentette a Nairobi központjában lévő Uhuru Parkot, ahova egy felhőkarcolót terveztek, ami meghozta az országos elismerést Maathai-nak.

A BBC-nek nyilatkozta egyszer, hogy „Isten hétfőtől péntekig megteremtette a Földet. Szombaton megteremtette az embert. (…) A környezettel kapcsolatos problémák lényege az, hogy ha Isten az embert kedden teremtette volna, szerdára már halott lett volna, mert addigra már nem lettek volna meg azok az élethez szükséges legfontosabb alapelemek, amelyek a túlélését biztosították volna számára.”

Az egyik kedvenc anekdotám tőle-róla, az, ami 2009 május 26-án, egy vele készült riportban hangzott el.

2009 április 2-án ugyanis Londonban a G20-ak üléseztek és megszavazták, hogy 30-50 milliárd dollárral bővítik az Afrikának szánt hitelek kereteit az IMF és a Világbank segítségével, dacára a válságnak. A cikkben aztán Maathai arról beszélt, hogy bár nagyon örül a segítségnek, de aggódik, hogy megfelelően fog e hasznosulni a segítség.

Ugyanis szerinte több olyan dolog is gátolja az afrikaiakat, amiket nem olyan egyszerű kívülről megoldania másnak. Ilyen az apátia, a magabiztosság hiánya, a félelem, vagy az, hogy felelősséget merjen vállalni az ember a saját életéért. Ígyhát sokkal egyszerűbb megoldásnak tűnik, ha az illető egy harmadik fél kezébe adja a sorsa feletti irányítást, ami lehet egy kormányzat, segélyszervezet, vagy egy isten.

Maathai szindrómának tartotta ezt az állapotot, amit csak súlyosbított a függetlenségi hullámok után kialakult szuperkorrupciós viszonyrendszer, a hozzá nem értés, a legalizált formái a lopásnak és az uram-bátyám kormányok. (Maathai könyve például ezt taglalja, The Challenge for Africa: A New Vision, Random House, 2009).

És ahogy az anekdotájában mondja, egy nap makadámia diót termesztő farmerek csoportja érkezett hozzá panaszkodni. Tudni kell, hogy a makadámia dióját használják a bőrgyógyászatban, kozmetikumokban, de koleszterincsökkentőnek is és olaj előállítására is, valamint, hogy Afrikában (főleg Kenyában) több helyen termesztenek ilyen diókat, melyeket egy lépcsős kereskedői közvetítéssel főleg Japánba exportálják. Egy diófa 3 év után lesz termő, és a termés akkor megfelelő, ha már enyhén elkezd fermentálódni (kb mint a mi diónk, ha már a burka minimum kocsonyás).

Szóval jöttek a farmerek és kiborultak. Az volt a gondjuk, hogy amióta a makadámia termesztés működik (értsd, a kereskedői láncolat felállt és egyre több terményt tudnak értékesíteni és már a farmerek is kellemesebben tudnak belőle élni), a szomszédjaik elkezdtek lopkodni. De mivel a diót csak akkor szokták betakarítani, mikor már teljesen érett, és leesett magától, így a lopkodást a még zöld terméseknél kezdték el. Ilyenkor addig rázták és botozták a fákat, míg azokról le nem estek a termések. Ekkor fogták a zsákmányt és teába áztatták, hogy barnás, érett színük legyen. A gond ott kezdődött, hogy bár az afrikai oldal kereskedője bevette a szállítmányt eladásra, mire azok Japánba érkeztek teljesen megrohadtak a felfőzéstől és teába áztatástól, így ott már nem vették át a szállítmányt és nem is fizettek. Így a tolvajok 1 év alatt bedöntötték a minőségi termést, az afrikai kereskedőt és a felvevő piaci bizalmat is. Végül már odáig jutottak, hogy kivágták a fákat a nyers terméssel együtt.

Hogy mi a tanulság a történetnek? Maathai a problémát abban látta, hogy a farmerek sokszor nem is tudtak sokat arról, amit termelnek (főleg, hogy sokuk teljesen írástudatlan volt), hogy azt hogyan hasznosítják és eleve mire, ugyanis akkor tudták volna, hogy mi lesz, ha a teás megoldásba kezdenek.

Azt javasolta nekik, hogy mindenki kezdjen együtt működni, hogy kiderítsék mi is történt pontosan, állítsanak fel egy regisztert, amivel ki tudják szűrni, hogy ki adott el diót akkor is, amikor nem volt annyi vagy egyáltalán fája. Majd ha ezzel megvannak, akkor kezdjenek neki újra a termesztésnek.

Sajnos Maathai kikerült a Parlamentből, mielőtt tudott valami érdemlegeset elérni, de -ahogy mondja-, neki bőven elég volt, hogy megértse, a fő gond az oktatás és az összefogás hiánya, hogy sokan nem tudják mit miért csinálnak és nem gondolnak bele cselekedeteik következményeibe.